II. évad - 22. fejezet



/gyerekek... előre is elnézést szeretnék kérni, hogy valószínűleg megint megcsappannak a részek számai. Az órarendem valami csodálatos. Lesz, mikor hatig is bent vagyok. Szóval még nem tudom hogyan, de megoldom, hogy a sztorira is legyen minimum annyi időm, hogy havi kettőt biztos tudjak hozni. Szóval bocsika előre is. 
Addig is élvezzük, hogy még most itt van frissen az ötvenhármas! Jó olvasást. B./ 


Vannak dolgok, amik meghatározzák az életünket. Ilyen például az, ha valaki elveszít egy meg sem született gyermeket, vagy először látja a kedvesét igazán zokogni. Azt hinné az ember, hogy ilyenkor egy férfi erősnek mutatja magát, hogy őt nem rendíti meg és támaszként ott van a nőnek erősen, hogy megvédje. Nem mutatják ki az érzelmeiket, még saját maguk elől is titkolják őket. De nem Louis. Ő aztán nem fél kimutatni az érzéseit. Legalábbis nekem nem. Talán ezért is szeretem.

Mikor reggel felkelek, senki nincs rajta kívül a szobában. Hiába aludtam át az egész estét, hiába pihentem olyan sokat, még mindig ramatyul érzem magam. Ránézek az ajtó melletti fotelban ücsörgő fiúra, aki a karfára támaszkodva bámul maga elé. A szemei vörösek és a táskák alattuk valahogy arról tanúskodnak, hogy nem aludt semmit az este.
- Louis... - szólok csendben. Azonnal felkapja a fejét és fénysebességgel ül az ágyam mellé.
- Észre sem vettem, hogy felkeltél. Jól érzed magad? Mit hozzak? - bukik ki belőle a sok kérdés.
- Jól vagyok - mosolygok rá, mire csak bólint egyet. Nem szeretném, hogy még jobban aggódjon. Hogy még rosszabbul érezze magát... Ujjait ráfonja az enyémekre és megszorítja. - Nem hagylak magadra. Ígérem - mondja és ajkaihoz emeli a kezem, hogy egy puszit adjon rá. Nagyon aranyos gesztus, de attól, hogy nem beszélünk erről az egészről, nem lesz jobb. Már látom előre. El fogunk egymástól hidegülni, mert akaratlanul is a másikat fogjuk okolni a kicsi elvesztéséért. Sok ilyet láttam már, nem csak filmekben. Ohh, Louis... Mi lesz velünk?
Ekkor kinyílik az ajtó és egy orvos jön be rajta.
- Jó reggelt, Bess! Egész jó színed van ma - mondja, én pedig csak pislogok rá, hogy miért ilyen közvetlen velem.
- Elnézést, de ismerjük mi egymást? - bukik ki belőlem a kérdést, ám ahogy kicsúszik a számon, már le is esik, hogy ki is ő. - Jonathan?
- Talált, süllyedt. Orvos lettem! - mosolyog aranyosan és a maga bohókás stílusában odalép az ágyhoz.
- Gratulálok - mondom egy halvány mosoly kíséretében, mire hirtelen az ő arca is elkomorul.
- Ohh, ne haragudjatok, el is felejtettem, miért is találkozunk... - megköszörüli a torkát, zavarában azt sem tudja, mit csináljon.
- Ugyan, semmi baj - válaszolja Louis és arrébb áll, hogy odaengedje újdonsült orvosom. Amíg Jay gyorsan átvizsgál, Louis arcát kémlelem. Valahogy nem akar eltűnni róla az aggódás, és ez lassan rám is átragad... Ez a bolond tönkre fogja tenni magát miattam, azt pedig nem fogom hagyni.
- Louis, hoznál nekem egy kakaót? - mosolygok rá.
- Persze, milyet kérsz? Simát, banánosat?
- Simát - intek a kezemmel, hogy jöjjön közelebb és ahogy odahajol, nyomok a szájára egy puszit. - Köszönöm szépen.
Azzal a lendülettel távozik is. Tudom, hogy sietni fog, így nem kertelek. Odafordulok a dokimhoz.
- Jay, nem lehetne, hogy adsz Lou-nak valami altatót? Azt hiszem, amíg itt van velem, nem fog aludni, márpedig nem fog hazamenni. Biztosan nem fog itt hagyni. Nagyon makacs.
- Meglátom, mit tehetek - válaszolja bólintva. Némán hagyom, hogy befejezze a kivizsgálást, mikor Louis is visszatér egy dobozos kakaóval.
- Ne haragudj, csak ilyen volt! - nyújtja a dobozt, miközben leül az ágy szélére. - Minden oké, Jay?
- Szépen javul, csak lassan - mondja és a szájához emeli a kezét. Összehúzza a szemöldökét, a lábával pedig dobogni kezd a csempén. - Louis, kijönnél egy percre?
- Öh... Persze - Louis meghökkenve néz rám, én pedig csak bólintok egyet. Amíg ők ketten kimennek a nyakamon lévő heghez nyúlok. Egész szépen összehúzták. Ügyes doki ez a Jay, csak olyan, mint egy nagy gyerek.
Épp elmerülök a gondolataimban, mikor becsukódik az ajtó. Felkapom a fejem a hang irányába. Louis jön be, a lépései lomhák, kicsit mintha le lenne lassulva.
- Lou, jól vagy?
- A.. ahha - támolyog a kanapé felé. - Csak egy kicsit le kell... ülnöm.
- Jay... - mosolyodom el. Azért a lónyugtatót kissé túlzásnak érzem. Ahogy Lou feneke leér a kanapéra, ismét kicsapódik az ajtó.
- Basszus, csak egy felet adtam neki... - trappol be rajta a doki.
- Nézzétek, pillangók! Olyan... Álmos vagyok. Ne engedjétek, hogy rám szálljanak!
- Mi a fenét adtál neki? - nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam, még egy ilyen helyzetben sem.
- Csak egy fél frontint... - Jay már a trakóját vakargatva figyeli a már alvó férfit.
- Ne féltsd, legalább kialussza magát.
- És te rendben leszel?
- Persze.
- Akkor én mennék is. Ha valami baj van, sikíts, ordíts, vagy nyomd meg a nővérhívót.
- Úgy lesz, főnök! - azzal Jay távozik a szobából én pedig mosolyogva figyelem a résnyire nyitott szájú Louis-t, ahogy az igazak álmát alussza. Végre.

A csendes pihenőmet, és egyben olvasódélutánomat csak egy hang töri meg. Kamilla és Honey hangja, ahogy beszélgetve belépnek az ajtómon. Gyorsan berakom hát a könyvjelzőt az abbahagyott oldalnál és becsukom a könyvet.
- Szia, Bess! - lép oda Kami egy csokor virággal az ágyhoz. - Nézd, hoztam neked virágot! Ugye, milyen gyönyörűek? - kérdezi, ám a száját beharapja. Az éjjeliszekrényen álló üres vázáa rakja a virágokat és bűnbánóan felém fordul.
- Már az is felér egy egész japán-kerttel, hogy itt vagy, Kamilla! - mosolygok rá. Félénk pillantása kerüli az enyémet. Azt hiszem, kissé feszélyezve érzi most magát. - Kami, ami történt, megtörtént. Ne érezd magad rosszul emiatt! - mutatok a hasamra. - Megedződtem, erős vagyok, kibírom - bizonygatom, bár inkább magamnak, mint a társaságnak.
- És Louis? - kérdezi leülve az ágyam szélére. Az említett felmorran, de továbbra is csak húzza a lóbőrt. - Jééézusom, ő is itt van? Szívrohamot kapok!
- Legalább gyorsan el tudnak látni - szól közbe Honey is.
- Meglepő módon inkább én vagyok, aki magában őrlődik, Louis pedig az, aki kiadja, holott általában fordítva szokott lenni a felállás.
- Furcsa egy ember ez a Tomlinson - rázza meg a fejét Honey. - Azt megiszod? - mutat a banános kakaómra, én pedig nemlegesen megrázom a fejem.
- Idd csak meg nyugodtan, nekem nem kell.
- Mit csináltak veled a dokik?
- Őszintén szólva fogalmam sincs, és még nem jutottam el arra az állapotra, hogy megkérdezzem. A nyakam már egyre kevésbé fáj.
- Meg is halhattál volna... Te is - motyogja az orra alatt Kamilla.
- De nem így lett. Jut eszembe, hogy vagytok Niall-el? Úgy láttam, szikrázik köztetek a levegő - kacsintok rá a lányra, mire végre ő is elmosolyodik.
- Hát... Azt hiszem... Tetszek neki - az utolsó szavakat már szinte csak suttogja, ellenben fülig elpirul, ami felér azzal, mintha ordítana.
- Naaa! Horan papa végre! - lelkesedem fel, mire a hasamon lévő heg elkezd fájni. - Fenébe már... - húzom fel a pólómat. Átázott a kötésem, szuper. Miközben a nővérhívó gombbért nyúlok, Kamilla szörnyülködik mellettem.
- De ez akkor is borzalmas... Ki lenne képes ilyesmire? Ki tudna megtámadni egy terhes nőt?
Ekkor egy már rég nem látott hangot hallok meg magam mögül.
- Én tudom.

4 megjegyzés:

  1. Huha.....
    Ez megint egy csodálatos rész lett.....
    Kíváncsi vagyok nagyon hogy ki az aki tudja.....
    Nagyon várom a kovit....💜💜

    ×××All The Love×××

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm szépen ^^
      sajnos már megint nagyon meg vagyok csúszva a következő résszel, de igyekszem:)
      ♥ Puszi, B.

      Törlés
  2. Szia! Rendszeres olvasód vagyok és megkell mondjam hogy I M Á D O M ❤ a blogodat.
    Siess kerlek a kövi résszel.
    Kíváncsi vagyok. Tuti Chris lesz az... de meglátjuk. ������
    XxVikixX

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, kedvesek nekem ezek a szavak :)
      hamarosan jön a következő is :3
      pusza, B.

      Törlés