II. évad - 21. fejezet

/Sziasztok! Előre szólok, hogy ez egy igen depis fejezet lesz, talán még szomorúbb is, mint eredetileg akartam, szóval sajnálom.

Azután, hogy Kamilla felbukkant, és végigfényképeztük az egész napot. Nem csak a rajongókkal. Vidáman, fülig érő szájakkal, hülyéskedve csinálton eszméletlenül sok képet, nyomot hagyva az utókornak. Csak egyetlen dolog tette tönkre az egész napot. Az életemet. Az az egy dolog...
Mivel sehova nem kellett se a srácoknak, se nekünk sietnünk, bőven volt időnk a bolondozásra. Már kezdett esteledni, mikor úgy döntöttünk, mára már elég lesz a hülyéskedésből. Elfáradtunk, és semmi más nem esett volna jobban, csak egy jó fürdő. Harry, Niall, Kamilla és Liam előre mentek, ugyanis eldöntötték, hogy ők még bizony kibulizzák magukat. Zayn úgy gondolta, ideje elhívni Honey-t egy meghitt vacsorára, én pedig Louis-val utoljára maradtam. Kettesben. Egy hatalmas csarnok egyik félreeső termében, egy fényképezőgéppel.
- Nem csinálunk néhány képet csak magunknak? - kérdezte mézes-mázos hangon.
- Talán majd máskor, Lou. Fáradt vagyok - válaszoltam kedvesen, egy puszit adva az arcára. Aprót bólintott, én pedig elpakoltam a fényképezőmet a kis táskámba, amit a vállamra dobtam.
- Ha hazaértünk, csinálok neked egy jó meleg fürdőt - lépett oda az ajtóhoz, hogy kinyissa.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, és kiléptem rajta. A hosszú folyosón végigsétáltam, mögöttem pedig Louis baktatott. Szépen, lassan kiértünk a csarnokból is és odakint megcsapott az utcán átfutó szellő. Körbenéztem, de sehol nem volt senki. Talán a rajongók már mind azt hitték, hogy a srácok azonnal lelépnek. Nem tudom.
Visszanéztem a folyosóra, Louis lemaradva egy biztonsági őrrel váltott néhány szót. Mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Mire odakaptam volna a fejem, már csak arra lettem figyelmes, hogy valaki erőből próbálta letépni rólam a fényképezőm táskáját. Mivel nem adtam meg magam olyan könnyen, a lendülettel nekiestem az aréna betonfalának.
De a táskám még mindig megvolt. Aztán valahogy villámgyorsan történt minden.
A tolvaj nem tágított. Ő valamilyen okból kifolyólag úgy döntött, hogy a táska nélkül nem lép le.
- Lo... - ám ahogy szóra nyitottam a számat, az illető a torkomnak szegezett egy apró tőrnek tűnő tárgyat.
- Ha csak egy nyikkanást hallatsz, elvágom a torkod. Add ide azt a táskát.
Nem adtam.
- Nem mondom el még egyszer! - sziszegte a fogai között a férfi. Nem tudtam, mit tegyek. Ordítsak? Odaadjam a fényképezőmet, rajta a boldogságom utolsó foszlányaival? Bántani fog? És ha odaadom, mi a biztosíték rá, hogy nem öl meg itt helyben? És ha a babámat fogja bántani? Ezernyi gondolat futott végig az agyamban egy másodperc alatt, mégsem tudtam dönteni. Magamhoz szorítottam a táskát. A hideg fém a nyakamtól eltűnt, de mire felocsúdtam volna, éles fájdalom nyilallt a hasamba. Mire odanéztem volna, már ismét a nyakamnak szegezte a fegyvert. Csak éreztem, ahogy a vér átitatja a ruhámat, vele elcsorogva az összes reményemmel.
- Ne... - suttogtam a levegőbe.
- Add ide, vagy a következő a torkod lesz.
- Zo... Zoé...
- Nem hallod?! - emelte fel a hangját és döfött egyet. A fájdalomtól hirtelen az összes erő kiszállt belőlem. Karjaimból kihullott a táska, amit a férfi abban a pillanatban felkapott. A nyakamhoz emeltem a kezemet. Mire egy hangot is ki tudtam volna nyögni, a pasas már elrohant. Az utolsó kép, amit láttam, Louis felém rohanó alakja volt.


Most pedig egy kórházban ülök, magam elé meredve. Csak bámulom a hideg csempét, miközben a fejemben cikázik milliónyi gondolat. Legszívesebben bőgnék, de már ahhoz sincs erőm.
- Hé, Bessy... - kopog az ajtón Louis. Nem tudok ránézni. Az egyetlen dolgot, amit kaphatott volna tőlem, elvesztettem. - bejöhetek?
Szóra nyitom a számat és nyögném ki a választ, de nem tudom. Végül csak egy aprót bólintok. Lou szinte villámsebességgel lépked be, és ül le mellém. - Hogy vagy? - kérdezi kedvesen, de kihallom a hangjában a keserűséget.
- jól... - suttogom halkan. Nem kérdez semmi mást. Némán ülünk egymás mellett, míg végül elszakad benne valami. Valami, ami bennem is. Először csak egy könnycsepp hullik a kezemre, aztán csak azt veszem észre, hogy az én lovagomról lehullik a páncél.
Ahogy Louis csak sír, olyan, mintha csupasz lenne. Meglátom mi is rejtőzött a páncél mögött. Hogy mennyire érzékeny, és mennyire törékeny is igazából.
Az én Louis-m, akinek mindene megvan, mégsincs semmije.
Akinek meghalt a kislánya, mielőtt élhetett volna.

/hat ez most ilyen rovidke lett, bocsi 😓/

4 megjegyzés:

  1. Édes jó istenem.....
    Miért?
    Most én is sírok.....
    Annyira sajnálom szegényeket.....
    Minél előbb hozd a kovit mert nagyon szeretem a blogodat!!

    ×××All The Love×××

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! :)
      Már fent is van a következő ;)

      Törlés
  2. Neee, ne csináld! Annyira imádlak téged és a blogjaidat is! Igy tovább..
    xxx puszi: Lilla

    VálaszTörlés