II. évad - 18. fejezet


Bess
Meghökkenve állok az ajtóban és csak pislogok az ott álló férfira. Egyszerűen nem akarok hinni a szemeimnek. Szinte tátott szájjal bámulok végig rajta, majd a húgomon és a páromon. Ők is ugyanolyan meglepődve állnak a férfit nézve, mint én... Divatosan rövid, szőkés barna haja rakoncátlanul lengedezik a szélben, óceánkék szemei szinte virítanak, a hívogató telt ajkai mosolyra húzódnak, az aranyos nevetőráncai a szeme sarkában csak úgy sugározzák a jókedvét, a szúrós kis borostája pedig csak még férfiasabbá teszi az egész kisfiús arcát. Szinte szívenszúr a felismerés. Ez William...
- Ha zavarok, visszajöhetek máskor is - mondja kedvesen és pofán csap a valóság. Nem, Willnek nem ilyen a hangja. Ez nem lehet ő. Hiszen ő meghalt. Hogy is hihettem fél másodpercre, hogy él? Megrázom a fejem és belenézek a gyönyörű szemeibe. Még mindig nem tudom elhinni...
- Bocsi, de nem rokonaid véletlenül a Wrightok? - bukik ki belőlem a kérdés. Se köszönés, se semmi... Gratulálok, Bess. Igazán jó benyomást kelthetsz.
- Nem ismerős ez a név. Chris vagyok. - mondja, és egy csibészes mosoly kíséretében a kezem után nyúl.
- Öh, én Bess vagyok.. Elizabeth Lewis. Ő a húgom, Honey, és a párom, Louis.
- Nagyon örülök. Együtt éltek hárman? - kérdezi csevegő hangnemet megütve Will... Azaz Chris és az ajtónak támaszkodik. Elfog egy iszonyatosan furcsa érzés. Mintha ismerném, de csak a külsejét.
- Nem, de nem lenne jobb ezt a beszélgetést máskorra halasztani? Épp indultunk - jelenti ki Louis azzal a "viddinnenamocskoskezedetőazénbarátnőm" stílusával.
- Nyugi, haver, nem akarom lenyúlni a barátnőd. - kuncog magában Chris, de nem mozdul az ajtóból. - Látom, már be is találtál a kapuba.
- Te mekkora egy bunkó vagy. - jelenti ki Louis. Közelebb lépek hozzá, és észrevétlenül fogom meg a maga mellett tartott, ökölbe szorított kezét. Ujjaimmal lágyan végigsimítok rajta, mire kissé lehiggad. Az hiányzik még, hogy összeverje Christ.
- És te amúgy mit keresel itt? - teszi fel Honey azt a kérdést, ami igazából már mindhármónkban bujkált.
- Hát gondoltam jófej leszek és beköszönök, ha már én vagyok az új szomszéd - rántja meg a vállát Chris. Olyan laza a stílusa, mintha nem is zavarná semmi és senki. Árad belőle az életkedv. Persze azt meg kell hagyni, hogy tipikusan olyan pasinak tűnik, fejest ugrik bármibe... Szinte kicsattan. Az pedig örök igazság, hogy azok az emberek, akik ennyire feltűnően boldogok, igazából a legszomorúbbak... Azt hiszem, jobb lenne elkerülnöm ezt az embert.
- Nem is tudtam, hogy eladó a szomszéd ház.
- Nem volt az - mondja könnyedén. Rásandítok Louisra, majd Honey felé, de úgy tűnik, ők sem értik a dolgot. Valószínűleg ezt Chris is észrevehette. Vagy a bekövetkező csendből, vagy mert furcsán nézünk rá mindannyian. Mindenesetre mesélni kezd. - Az egyik haveromé volt a ház.
- Nem is láttam itt senkit azóta, amióta itt lakok...
- Mert nem is laktak itt! Nem, nem gyilkoltam meg őket. Üresen állt a ház, én meg hajléktalan lettem... Hát adott volt a lehetőség- kuncog Chris. Mekkora kis mókamester..
- Na jó, elég ebből! - rázza meg a fejét Louis, és a karomnál fogva húz ki a házból. Honey is kilép, és bezárja magunk mögött az ajtót. - Mint mondtam, épp indulunk, szóval örültem, Chris! - hadarja el Louis, lassan lépkedve el a háztól.
- Örültem, őrültem! - neveti el magát Chris, Louis pedig már a fogait kezdi csikorgatni mérgében. Megvárom amíg pár lépés távolságba kerülünk az újdonsült szomszédomtól, és csak azután fordulok oda Louishoz.
- Igaza van, tényleg úgy viselkedtél, mintha megőrültél volna.. Mi bajod van?
- Mi bajom? Nem láttad azt a bájgúnárt? Haah "hajléktalan lettem"... Milyne vicces...
- De Louis... Te is ilyen kis mókagyár vagy. - szól közbe Honey is, aki eddig csak halkan lépkedett mellettünk.
- Az más! - vágja rá rögtön a fiú. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek rajta. Lou, úgy tűnik, nem nagyon érti a helyzetet. Csak nyomok egy puszit az arcára, amolyan megnyugtatásképp, hogy úgyse lophat el tőle senki, de az arcát elnézve nem veszi a lapot. Terelem a témát más fele, de pár perc séta és a semmiről fecsegés után azonban Honey megtorpan.
- Amúgy ti is észrevettétek, hogy hogy néz ki a srác? - pislog nagyokat.
- Igen... - Louis-ra nézek. Megint témánál vagyunk... Az arcáról le lehet olvasni, hogy ő mit gondol. Tudta jól, hogy Will hogyan viszonyult hozzám, ahogy azt is tudta, hogy én mennyire közel álltam hozzá. Biztosan egy versenytársat lát benne, csak épp azt nem veszi észre, hogy most is vele battyogok, és nem Willel... Azaz Chrisszel. Bizony, Tomlinson. Olvasok a gondolataidban. Mire gondolataim végére érek, felmorran, amit részemről egy halk kuncogás követ.
- Mi van? - emeli fel a hangját, ami kicsit sem tetszik. Pont, hogy nekem kéne felfújnom a témát, nem? Elvégre az én legjobb barátom "tért vissza"... Épp, hogy minden rendbejött köztünk, erre megint bevágja a gyerekes hisztijét. Annyira utálom, mikor ezt csinálja.
- Louis, mi bajod? - megvetem a lábam. Nem vagyok hajlandó tovább sétálni, amíg nem hajlandó túltenni magát ezen a témán. Egy lépést sem teszek vele, amíg le nem nyugszik.
- Te mit szólnál hozzá, ha a szomszédomba költöznének a régi barátnőim?! Neked jól esne, ha egyszer csak bekopognának hozzám, hogy "szia, ideköltöztem"?
- Lou, egyáltalán nem így van - megrázom a fejem. Most még nyugodt vagyok, de ha így folytatja, hamar felforr az agyvizem...
- Akkor? - felhúzza a szemöldökét és szinte kiguvadt szemmel bámul. Most komolyan dühös?!
- Azt sem tudom, ki ez a srác! Nem vetted észre, hogy ez rohadtul nem Will?!
- Öhm, srácok, nem lehetne ezt otthon...? - szól közbe halkan Honey, de nem veszem figyelembe. Úgy tűnik, Louis sem.
- Pont ugyanúgy néz ki, mint ő! És olyan dumája van, amivel fél perc alatt leveszi a lábáról a nőket!
- Igen, igazad van. Az a bunkó paraszt, "jópofa vagyok" stílus, mint a tied... - forgatom meg a szemeim és lemondóan legyintek.
- Mi bajod?! Bunkó paraszt lennék?!
- Louis, nem így gondoltam...
- Szaladj haza, hátha annak a fasznak szüksége van az új szomszédjára!
- Neked teljesen elment az eszed, vagy annyira elvakított az, hogy szerelmes vagyok beléd, hogy nem is vettem észre, hogy nincs?!
- Nem, nem is volt, mert én csak egy bunkó paraszt vagyok!
- Fejezd már be, az isten szerelmére... - már a fejemet fogom. Kedvem lenne felrobbanni ott helyben. Mire körbenézek, kisebb közönség gyűlt össze a vitánkat nézni. Honeyra nézek. Látszólag ő is inkább láthatatlanná válna. Ellentétben Lois-val, aki úgy tajtékzik tovább, mintha ott se lenne senki, csak én.
- Elköltözöl onnan - jelenti ki végül.
- Hogy mi?! Dehogy költözök!
- Nem hagyom, hogy Will 2 mellett lakj .
- Louis WILLIAM Tomlinson. AZ az én lakásom. Az ÉN életem, az ÉN szomszédaim. Nem fogok elköltözni! - hátat fordítok nekik, és elkezdek hazafelé lépkedni, ám egy pillanatra még megtorpanok. - Jaj, és Louis. Will, ha nem tűnt volna fel, MEGHALT. Lehet, hogy ez a srác hasonlít rá, de nem minden a külső. Idővel kiderül, hogy ki az, aki belülről rohad - jelentem ki és visszafordulva tovább indulok. Miért nem lehet vele egyszer egy nyugodt napom? Miért nem tudja felfogni, hogy mit jelent nekem? Hogy mit jelentenek a barátok? Hogy én elvesztettem a hozzám legközelebb álló személyt, és hogy Willt nem lehet pótolni? Hiába néz ki valaki úgy, Chris nem Ő... Félúton tartok. Louist ismerve a város másik oldala felé tart és -mivel Honey pedig engem ismer- vele tart, és egy ideig nem jön haza. Vajon Lou mikor fog keresni? Mikor fog elgondolkodni ezen? Mikor fog csak egy kicsit is figyelni rám? Mikor lesz ott, mikor tényleg szükségem van rá? Mikor ért meg? És akkor eszembe jut valaki... Valaki, akire pontosan illik ez a leírás.
A telefonom után nyúlok, és felhívom az első számot, amit a hívásnaplóban van.
- Szia Hazza... Csak... Eszembe jutottál.

3 megjegyzés: