II.évad - 13.fejezet

Halihó!
Kis késéssel, de meghoztam a legújabb részt. Ne haragudjatok, hogy ennyi ideig tartott, de nagyon elúsztam a munkámmal és a sulival is. 
Na de nem keresem a kifogásokat! Tessék, jó olvasást és nagyon remélem, hogy tetszeni fog! ^^
A Ti lelkes írótok, B.


Csak állok és bámulom az ajtót, hatalmasra nyílt szemekkel, zakatoló agykerekekkel. Ösztönösen cselekszem. A kezem akaratlanul is a kilincsre siklik. Valahol mélyen egy hang azt súgja, hogy nyissam ki és vessem Louis nyakába magam, de nem megy. Csak állok ott és hezitálok. Az agyam azt súgja, ne tegyem, a szívem pedig majd szétrobban a vágytól, hogy kitárjam az ajtót. Végül, pár másodpercnyi harc után a szívem győz és lassan lenyomom a kilincset. Félve pillantok mögé, Louis háttal áll nekem és Niall-nek magyaráz.
- Mondtam, hogy nem fogja kinyitni. - mondja épp a szöszinek, de annak csak hatalmas mosolyra húzódik a szája, ahogy rám néz. - Mit vigyorogsz?! - csattan fel Lou, de fejét rögtön abba az irányba fordítja, amerre kis pajtija néz. - Öhm... Szia, Bessy. - köszön, de gyönyörűszép, tengerkék szemei rögtön a már gömbölyödő pocakomra ugranak. Meglepetten áll, mintha nem számított volna erre.
- Szia. - nyögöm ki, de ennél többre nem futja. A sírás kerülget, ahogy csodálkozó arcát nézem. - Szia Niall! - emelem fejem inkább fel. Mi szél hozott erre titeket?
- Ami azt illeti... Egy orkánnal jöttünk. - vonja meg a vállát. - Japán eléggé messze van, nemigaz? - küld egy mosolyt, ami az én arcizmaimat is kissé meglazítja. Visszamosolygok rá, ám mikor megtalálják a szavai a fülemet, leesik az állam
- Japánban voltatok? Onnan jöttek ide, miattam?
- Ma este ott koncertezünk. - mondja teljesen nyugodtan Niall. Csak pislogok, hogy hogy a fenében vannak itt és legfőképp... HOGY AZ ISTENBE FOGNAK ODAÉRNI A KONCERTRE, HA ITT VANNAK?!
- Ööö... Gyertek be. - jelentem ki végül, miután sikerül félretennem minden döbbenetemet. Ha valamire, hát arra rájöttem az elmúlt időben, hogy a srácok mellett csupa meglepetés az élet. Nem az én bajom, ha nem érnek oda... De azért... Azért mégis kicsit félek, hogy nem fognak. Márpedig ha mi most itt elkezdünk veszekedni, karácsonyig nem fogjuk abbahagyni, úgy érzem. Nem tudok haragudni erre a srácra – itt Louisra ugrik a szemem, de nem tudok csak úgy belenyugodni abba, ha tudom, hogy igazam van, ő pedig mást állít. Ember vagyok. Csak egy önző, rémes ember.

A lakás hirtelen megtelik élettel, ami az elmúlt hetekben nem volt jellemző. Niall, miután gondosan lerakja gitártokját a kanapéra, fel-alá rohangál, hogy valami ehető után nézzen, ugyanis állítása szerint "hónapok óta nem evett". Louis leül az egyik fotelbe és ökölbe szorított kezein ropogtatja az ujjait. Ideges. Kettőnk közül nekem lenne okom idegesnek lenni, nem neki...
- Hogy vagy? - kérdezem és egy bögre hideg teát rakok le elé az asztalra. Leülök vele szembe és próbálom a tekintetéből kitalálni, mire is gondolhat.
- Az igazat akarod hallani, vagy azt mondjam, amit hallani szeretnél? -kérdezi. Ez egy igen hülye kérdés lett, Louis... Zavarban is vagy?
- Te is tudod, hogy mit szeretnék hallani. Az igazat, Louis. - sóhajtok. Csak hátradől a fotelében és behunyja a szemét.
- Bessy, nagyon sokat gondolkodtam...
- Ja, feltűnt. - morgom halkan, de úgy látszik, Lou még így is meghallja. Elmosolyodik, amit nem egészen értek.
- Nem változtál semmit.
- Nem ismersz.
- Jobban ismerlek, mint Te saját magad.
- Ebben nem értünk egyet.
- Ahogy általában másban sem.
- Szeretnéd, hogy kirakjalak a házamból azelőtt, mielőtt elmondod, hogy igazából miért is jöttél?
- Nem.
- Akkor mondd, mert véges a türelmem.
- Ti mióta viselkedtek úgy, mint a hatvan éves házasok? - hallom meg Niall hangját a konyhából. Odakapom a fejem a hangja irányába. Egy szelet sajtot majszol, Harry pedig a lábának dörgölőzik, hogy kunyizzon magának egy keveset az eledelből.
- Csak oldjuk a hangulatot. - mondja Louis olyan hangsúllyal, amit még nem nagyon ismertem. Kimért és könyörtelen volt. Csak felvonom a szemöldököm és tekintetem visszavezetem az arcára.
- Miért jöttetek ide? - kérdezem, ugyanolyan hangnemet megütve. Ha neki lehet így beszélnie, nekem is szabad. A saját házamban vagyok, csak megtehetem. Louis Niall-re néz, Ő pedig vissza rá. Kezdem úgy érezni, ki vagyok hagyva valamiből.
- Hoztam... Hoztunk neked valamit.
- Nem kell tőletek semmi. - jelentem ki, de odafordulok Niall-hez. - Bocsi, Niall. Remélem, megérted.
- Ennek biztosan örülni fogsz. - mondja és a gitárjáért nyúl.
- Mi a...? - pislogok rájuk, de nem hagyják, hogy befejezzem a mondatom. Niall belecsap a húrokba és egy kellemes dallamot kezd játszani. Csendben maradok és feszült figyelemmel nézem, ahogy ujjai a gitár nyakán játszanak.
- Még nincs teljesen befejezve, de szeretném, ha meghallgatnád. - jelenti ki Louis. Nem tudok mit mondani. Csak hallgatom a gitárszólót, majd elkezd énekelni. Mintha nem is a szobában lennénk, hanem egy teljesen üres koncertteremben. Csak most semmi és senki hangja nem nyomja el Louis csodás hangját. Visszhangzik a házban. Harry felugrik az ölembe és összegömbölyödik, de még ő is a srácot nézi.

"Mondtam, hogy a tűzben állsz, majd belém csapott egy villám
A szerelem biztosan rémisztő
Amit tudok a nap végén
Azt akarsz, amit akarsz és azt mondasz, amit mondasz
És követni fogod a szíved, annak ellenére, hogy néha össze fog törni
Amit tudok a nap végén
Azt szeretsz, akit szeretsz, ott nincs másik út
Ha ott van valami, amit már millió hibából megtanultam
Te vagy az egyetlen, akit akarok a nap végén"

Nem ajándékokkal halmoz el, nem vesz nekem se gyűrűt, se nyakláncot, semmilyen drága ékszert, hogy megbocsássak neki. Nem hagy virágcsokrokat az ajtóm előtt, kis cetlikkel, nem állít be egy új autóval, nem akar elvinni drága éttermekbe... Végre nem akar megvenni. Végre felfogta, hogy mit szeretnék. Őt. Erre pedig kaptam egy dal... részletet. Tőle. Belőle. A Szívéből. Ez pedig minden eddigi aggályomat feloldja. Ő az a pasi, akiért megéri várni. Aki tényleg szeret, mégha ez képtelenségnek is tűnik.

Ahogy vége a dalnak, nem tudok megszólalni. Egyszerűen könnyekig hatódtam rajta. Pár másodpercig csak ül a fotelben és néz, kíváncsi tekintettel. Megdörzsölöm a szemeimet és egy mosolyt küldök felé.
- Hát végre felfogtad? - kérdezem Lou-nak címezve. Csak elmosolyodik és megvonja a vállát.
- Nem értem, miről beszélsz. - válaszolja, de mosolya mindent elárul. Pontosan tudja, hogy mire gondolok. Nem kell a pénze. Őt szeretném, az igazi Louis-t.
- Sajnálom, Bessy. Nem szerettelek volna megbántani se téged, se a babát. - mondja, felállva a fotelből.
- Én... Kimegyek a mosdóba. - áll fel Niall is, de a gitárát nem rakja le. Beszalad a fürdőbe, majd magára csukja az ajtót. Louis lassan felém lép és elém guggol.
- Sosem fogom hagyni, hogy ez a kissrác egyedül nőjön fel.
- Kiscsaj maximum. - fut ki a számon.
- Tudod, hogy lány?! Miért nem szóltál? - ámul el.
- Mert azt hittem, nem akarsz az apja lenni. Múlt héten tudtam meg.- mondom halkan, és elszakad az a bizonyos cérna. Vagy eltörik a mécses, ha úgy tetszik. A könnyeim végigfutnak az arcomon, hogy aztán az államról leválva pottyanjanak le a semmibe.
- Már miért ne akarnék az lenni? - kérdezi a fiú és letörli az arcomról a nedves csíkot. Közelebb hajol és egy puszit nyom az orromra. - Nem is tudod, mennyire boldoggá tennél egy kisTomlinsonnal. - elmosolyodva nézek fel a szemeibe. Azt fürkészem, hogy vajon csak megnyugtatásképp mondja-e, vagy így is gondolja, végül abban a hitben maradok, hogy nem hazudik. Tényleg szeretné ezt a gyereket. - Gondolkodtál már, hogy mi legyen a neve?
- Azt hiszem... Zoe. Zoe Tomlinson. - mondom már szinte suttogva. A fiú elmosolyodik és leguggol. feltolja elnyűtt pólómat és tenyerével végigsimít a gömbölyödő hasamon.
- Szia, Zoe. Én vagyok az apukád. - ad egy puszit a hasamra. Hihetetlen érzés tölt el. Öröm és bánat egyszerre. Elismeri, hogy ő az apa. De vajon mennyi ideje lesz rá? Nem szeretném, ha csak papíron lenne az. A könnyeim egymás után potyognak, miközben teli szájjal mosolygok. Letérdelek Louis elé és a nyakába vetem magam.
- Te vagy, akit akarok a nap végén. Csak Te. - motyogom a fülébe, mire csak még szorosabban ölel.
- Kijöhetek végre? - hallom a hátam mögül a szöszi hangját. Csak felnevetek.
- Gyere, Niall. - nyújtom ki a kezem és mire odabattyog, bezárjuk őt is a szoros ölelésünkbe.
- Köszi, srácok, de minek örülünk ennyire? - kérdezi, tettetett értetlenséggel.
- Mintha nem tudnád. - mondja nevetve Louis és megcsípi Niall fülét, aki visítva felugrik és körberohanja a konyhát, Louis pedig utána ered és kergetni kezdi. Csak ülök a földön, nézve a két kisfiút.
- Srácok.. Ha már van két fiam, minek kell ide még egy gyerek? - kuncogok magamnak. Nem hallották meg, csak kergetik egymást, semmi mással nem törődve. Felszabadultan kacagnak és ettől jobban érzem magam.
Sokkal-sokkal jobban.


Írjátok meg nyugodtan, ha pozitív, ha negatív a véleményetek, nem harapok.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Ha tetszett a sztori csatlakozz Facebook-csoportunkhoz ITT
az író, Betti

6 megjegyzés:

  1. VÉGREEE!! Hát...hát...nincsenek szavaim! Elbőgtem magam az egy biztos, így hosszabbnak tűnt a rész, mivel minden egyes mondatot újra kellett olvasnom, mert nem láttam a könnyektől! De miután mégegyszer elolvastam...még jobban bőgni kezdtem xD na de mindegy!! Az a lényeg, h PER-FECT!!!
    Puszi: Andii:**

    VálaszTörlés
  2. Rég olvastam, de ez most olyan jó kedvre derített, tény h gyakrabban is rakhatnál részt, de ne vedd rossz néven
    Tetszik h Bess ismét mint általában nem a tipikus blogos főszereplő✌👌 Tényleg nagyon egyedi az egész blog amit imádok!
    Köszi a részt
    És siess!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, tudom. Próbálok igyekezni! Remélem ebben az évben összeszedettebben tudom majd hozni a részeket :) Köszönöm szépen! :)

      Törlés