I. évad - 2.fejezet

Pislogok párat, hogy megbizonyosodjak róla, hogy most vajon tényleg álmodtam-e, vagy valóság volt. Rabja lettem azoknak a gyönyörű kék szemeknek, ha csak egy pillanatra is láttam. Már épp azon gondolkodom, hogy megcsípem magamat, mikor Will hangja zökkent ki. Nem értem mit mond, nem tudok rá figyelni. Egy pillanatra azt is elfelejtem, hogy angolul csevegünk és magyarul válaszolok neki.
- Ne haragudj, megismételnéd? -kérem, de csak nagy szemekkel pislog rám.
- Parancsolsz? - kérdezi saját anyanyelvén. Ekkor tudatosul bennem, hogy hol vagyok, hogy ez még mindig London, a munkahelyem bejárata előtt állunk, és hogy azért vagyok itt, hogy Will-nek kipanaszkodhassam magam az irodában történtek miatt.
- Ne haragudj, egy fél percre kikapcsolt az agyam. - mentegetőzök, immár angolul. Will csak mosolyog. Szemében szomorúság tükröződik, mosolyában van valami nyugtalanító, mégis próbál a lehető legnyugodtabbnak látszani. Bár mondhatni Ő a legjobb barátom, amióta itt vagyok, felesleges ezt csinálnia, és ezt Ő is tudja. Tekintetem visszatért arra a pontra, ahol az imént a rejtélyes srác sétált el. Pislogtam még párat, majd győzködtem magam, hogy biztosan csak képzelődtem. - Visszamegyünk? -fordulok ismét Will felé. Ő bólint egyet, elnyomja cigijét és kinyitja nekem az ajtót.

Délután, miután a munkaidő végéhez értünk, Will felajánlja, hogy hazavisz kocsival. Kapok az alkalmon, reggel tömegközlekedéssel kellett bejönnöm bicikli helyett és nagyon nem volt jó. Ami azt illeti, utáltam. Nem azért, mert nem szeretem az embereket, csak ilyenkor – szépen szólva – megőrülnek. Senki nem figyel a másikra. Főképp nem egy olyan fiatalra, aki az átlagnál is alacsonyabb. Will kocsija a lakásom előtti járdán áll meg. Még véletlenül se hagyja, hogy sétálnom kelljen akár 5 métert a házig. Kedves tőle. Kiszállok a kocsijából és a bejáratiajtó felé veszem az irányt. Odaérve hátrafordulok, mosolyogva integetek a kocsiban ülő Willnek, aki visszamosolyog, int egyet, majd elhajt. Belépve a lakásba a szokásosnál is fáradtabbnak érzem magam. Leterhelt ez a nap. Sóhajtok egyet, leveszem a kabátomat és a jobb oldalon lévő fogasra dobom.
- Jaj, Harry menj már alrább picit! - nevetek. Fél percet se kellett várnom, Harry máris a lábamnak dörgölőzik, majd a hűtőhöz rohan és iszonyatos nyávogásba kezd. Ezt akkor csinálja, mikor éhes. Meg akkor is, amikor nem, csak tudja, hogy ilyenkor kap enni. Harry egy fekete házi cica. Még kiskorában került hozzám, otthon. Azaz otthon otthon. Magyarban. Hoztam magammal, pedig a macskák nem szeretik a költözködést. Harry viszont bírta.. Hamar hozzászokott új otthonához.. Talán még hamarabb is, mint én.
- Ne aggódj, mindjárt kaphatsz, csak megmosakszom. - mondom neki, válaszul pedig kapok egy hálanyávogást. Nevetek rajta, majd a fürdőbe veszem az irányt. Belenézek a tükörben és magam is meg vagyok lepődve, mennyire ki vagyok virulva. Kisimultabb lett az arcom, a szemeim pedig a szokásosnál is jobban csillognak. Megnyitom a meleg vizet. Tudom, hogy nem melegszik fel rögtön, nagyjából a hideg és a langyos között van, mikor a kezemet alámerítem. Mire elveszem már langyos. Felfrissítem picit az arcomat, megtörlöm a szemeimet is, elzárom a vizet, megtörölközöm. Utam visszavezet a konyhába. Körbenézek, Harry a kanapén fekszik. Megnyugodott, hogy nem kell könyörögnie azért, hogy végre teletömhesse pocakját. Persze Ő lesz az első, aki enni fog ma. Így megy ez nálunk. Kiveszem a hűtőből a kis konzervjét, a tálkáját felveszem a földről, elmosom, majd telerakom a konzerv tartalmával. Iszonyatos szaga van, de mindent a macskámért. Odarakom elé, Ő pedig örömmel kezdi el majszolni. Nézve a cicát azon töprengem, hogy magamnak mit is csináljak. Délután fél hat, ilyenkor már azért nem kéne annyira megterhelőt ennem, így hát maradok a szokásos melegszendvicsemnél. Az a gyors megmikrózott verzió pont jó lesz. Gyorsan kész van, finom is, nem kívánhatnék ilyenkor jobbat. Előveszem a hűtőből a hozzávalókat és már éppen kezdeném összerakni a kis szendvicseimet, mikor megcsörren a telefonom. Anyukám az.
- Szia anyu! - szólok bele a készülékbe magyarul, miközben épp a sajtot rakom rá az egyik szalámis változatra.
- Szia kincsem, a húgod mondani szeretne neked valamit. - mondja és a recsegésből ítélve átadta a telefont a húgomnak.
- Szia! - köszöntöm. A vonal másik végén csend van. - Ott vagy?
- Igen. -hallom a hangját. Akaratlanul is mosolygok, hiszen mindig ezt csinálja. Felhív, aztán nem szól bele. Mondjuk akkor se sokszor, mikor kérdezek tőle valamit. Legalábbis nem hallom. A húgom képes nagyon halkan beszélni. Motyog is néha. Most viszont elég hangosan válaszolt, szóval úgy veszem, tervez valamit.
- Mi a helyzet? -kérdezem.
- Képzeld, anya azt mondta, hogy elengedne egyedül hozzád a karácsonyi szünetre!
- Fel mernél ülni egyedül egy repülőre? - nevetek. A húgom eddig az összes tömegközlekedési eszközön elhányta magát. Csodálom, hogy repülőre akar ülni.
- Ki fogom bírni. Londonért bármit! - nos igen, a húgom megszállottan London-imádó. Utált is érte, hogy én ideköltöztem, ő pedig otthon maradt, de megígértem neki, hogy ha fel mer ülni a repülőre, bármikor jöhet.
- Mikor akarsz jönni? Ugye tudod, hogy én dolgozom?
- Pénteken lesz vége a sulinak, az úgy jó, ha délutánra érnék oda? Ha hét közben dolgozol is, tudod, hogy nem fogom magamra gyújtani a házat.
- Oké, gyere. - egyezek végül bele. Elköszönök pici húgocskámtól, lerakom a telefont. A konyhapulthoz fordulok vissza, Harry néz rám. - Mi van? Jön Honey, örülsz? - mire egy nyávogást kapok válaszul. - Igen. Én is örülök neki. - nevetek és elindulok egy teát csinálni magamnak.

Szépen, lassan, de eljött a péntek is. Az irodában ülök. Az ablakon nézek kifelé és várom, hogy az óra végre ötöt mutasson. Az idő csak vánszorog, mintha nem is akarna a mutató elmozdulni. Odakint esik a hó, nagyjából már besötétedett és gyönyörűen csillognak a karácsonyi fények.
- Bess! - szól oda hozzám Will.
- Tessék? - nézek a hang forrásának irányába.
- Hazavigyelek? - kérdezi mosolyogva.
- A repülőtérre megyek a húgomért, de azért köszönöm. - viszonozom a mosolygást.
- Szívesen kiviszlek addig is. Sőt, haza is hozlak titeket. Iszonyatosan esik a hó, nem akarom, hogy bajotok legyen.
- Nagyon kedves vagy, köszi, de a repülőtér háromnegyed órányira van. - Szemeit összehúzza, úgy néz rám. Végül elfogadom a felajánlását. - Hogy vagy amúgy?
- Egész jól, köszönöm. - ül le mellém. - Hogyhogy jön a tesód?
- Azt mondta, hogy itt akarja tölteni nálam a karácsonyi szünetét. Még sosem volt Londonban.
- Te se vagy itt túlzottan régóta.
- Hát lassan másfél éve. Azért szerintem ennyi már számít. -nevetek.
- Törzsgyökeres londoni vagy.
- Egyenesen Magyarországról. -nevetünk mindketten. A főnökünk közben elsétált mellettünk, megvető pillantásokat vetve Will felé. - Azt hiszem, nem tetszik a főninek, hogy velem vagy.
- Az nem tetszik neki, hogy jól érzed magad velem. - mondja, hangja az előbbi nevetésünk után teljesen komolyra váltva. Néha a hangulatváltozásai rosszabbak, mint egy menstruáló nőnek.
- Lehet, hogy igazad van, de attól még a főnök. Nem hiányzik, hogy kirúgjon minket.
- Ha zavarja, hogy a két legjobb embere jóban vannak egymással és kirúgja őket, többet bukik a cégen, mint nyer.
- Ebben igazad van. Indulunk? -nézek rá az órára. Két perc múlva ötöt mutat. Az pont annyi idő, hogy felöltözzünk. Magamra kapom a kabátomat és rohanok a bejárathoz. Will is rohan utánam, félig a kabátjával, félig a szájából kilógó egy szál cigijével szenvedve.
- Mikor ér ide a repülő? - kérdezi, miközben kezét bedugja kabátja ujján.
- Nagyjából háromnegyed óra múlva. - mondom, miközben Will fehér Renault-ja felé veszem az irányt. - Odaérünk, ugye? - kérdezem és megvárom, hogy kinyissa az ajtót.
- Bőven. Még talán várunk is. - válaszolja. Megnyomja a kulcson lévő gombot. Odajön hozzám, kinyitja nekem az ajtót. - Hölgyem? - mosolyog és megvárja amíg beülök a kocsiba.
- Köszönöm, uram! -nevetek. Beül Ő is a kocsiba és az irányt a repülőtér felé vesszük.

Hearthrow Airport. Pár perccel a gép leszállása előtt értünk ide. Igaza volt Willnek, még egy kicsit várnunk is kell. Leülünk addig a váróban. A maradék pár percet beszélgetéssel töltjük, mikor aztán az ajtóban feltűnik Honey, a maga kis világosbarna fürtös hajával.
- Szia! -üdvözöl fülig érő vigyorral az arcán. Hatalmas bőröndje nagyobb, mint Ő. - Ez a város gyönyörű! - mondja immár angolra váltva.
- Nem is láttál még belőle semmit. - nevetek, de Honey kihúzza magát, és csak ennyit mond:
- Dehogynem ! Felülről láttam az egészet!
- És van kedved megnézni a földről is? - mosolyog Will. Honey addig észre se vette, hogy Ő is velünk van. Kicsit hebegni kezd, megremeg az angoltudása.
- Hogy a fenébe ne lenne! - Mondja végül csillogó szemekkel. Eldobja bőröndjét és ide-oda kezd el rohangálni. Agya ismét magyarra vált. - Láthatom Londont! Istenem, nem lehet igaz! - Will rámnéz és röhögni kezd. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek rajta én is.
- Honey, előbb rakjuk le a cuccaidat nálam, aztán tartunk egy esti sétát, rendben? Most úgyis szépen ki van díszítve minden.
- Meg van beszélve! -vigyorog rám.
- Lányok, én ebből nem értek ám semmit. - mondja Will. Felkapja Honey csomagját és a kocsihoz indulunk.
- Oh, bocsi. Kicsi húgom nem beszéli annyira az angolt. - fordulok oda hozzá.
Elveszem tőle a kocsi kulcsát, kinyitom a csomagtartóját, megvárom, hogy berakja a bőröndöt, lecsukom, aztán visszaadom a kulcsot.
- Semmi gond, majd lekerekítem a mondataimat.
- Azt megköszönném. - mosolygok rá. Will Honey felé fordul.
- A nevem Will. A nővéred munkatársa vagyok. Isten hozott Londonban!
- Köszönöm, Will! -mosolyog, kivillantva immár tökéletes fogait. Akaratlanul is eszembe jut, mikor fogszabályzóval élte életét. Próbálom nem elröhögni magam. - Mehetünk? - kérdezem mindkettőjüktől. Will már beszállt a kocsiba. Átsétálok az anyósüléshez, kinyitom az ajtót. Látom, hogy a másik oldalon a húgom egy pontot bambul csak a nyitott kocsiajtónál. Odanézek, ahova szemeit szögeli. A halvány fényben is látszik, hogy a személynek kicsit sötétebb a bőre. Sötét haja tökéletesen áll, épp beszáll egy kocsiba. - Honey? - nem jön válasz - Honey?!
- Zayn! - suttogja maga elé.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése