I. évad - 1.fejezet


Csak egy pillanatra bóbiskolok el a munkahelyemen. Karjaimat összekulcsolva helyezem kényelembe magam, miközben az élet kérdésein gondolkodom. Javarészt azon, hogy mi is a célom. Hova tartok épp? Miért kell nekem egy irodában görnyednem, hisz nemrégen még arról álmodoztam, hogy híres képregényrajzoló leszek. Most meg tessék. Itt fekszem egy rakás papíron, amik csak arra várnak, hogy elektronikus formában is létezhessenek. Számokat bepötyögni… Ez minden nő álma. Felpillantok, mindenfelé sürgő-forgó embereket látok. Hova rohanhatnak? Az egyik éppen most borítja rá a féltve szorongatott bögréjét az egyik kollégánkra. Az kikelve magából üvöltözni kezd vele, hogy hogyan lehet ennyire béna, meg amúgy is miért van itt, ha nem képes rendesen elvégeznie a munkáját. Mondjuk belegondolva üvöltözhetne most éppen velem is. Erőt veszek magamon és ránézek a legfelső papírra a kezeim alatt. Feltápászkodok és elkezdem begépelni a temérdek -számomra- haszontalan anyagot. Nagyokat ásítozom, mikor odalép hozzám a főnököm.
- Szia Bess! Ezt neked hoztam. - mondja kedvesen. Egy bögre gőzölgő kávét nyújt nekem. Mosolyogva elfogadom, bár nem tudom hova tenni a gesztust. Egy alkalmazott, aki nagyokat ásítozik, de a főnöke kedveskedik neki. Érdekes.
- Köszönöm, uram. Igazán nem kellett volna.
- Ha egy cég feje vagy, nem engedheted meg a beosztottaidnak, hogy elaludjanak munka közben. Gondoltam rád fér egy kávé. - hát még milyen jól gondolta. Látott volna nagyjából egy órával ezelőtt, mikor a papírokra dőlve majdnem elaludtam. Amiről nem tud, az nem fáj neki. Már éppen kezdtem azt hinni, hogy ennyivel végzett is, mikor leült mellém. Nem értettem, mit akarhat. Szokott néha ilyet csinálni, bár eddig mindig azt hittem, hogy amolyan ellenőrzést tart. Mikor megkérdeztem pár kollégámat, egyik se említette, hogy náluk is előfordulna az ilyen, szóval nagyjából arra fogtam, hogy tetszem a főnökömnek. Amint ez végigfutott az agyamon, a szemem kezdtem forgatni.
- Mi baj van? - kérdezte. Basszus, ez kiszúrta, hogy nem tetszik a dolog. Csinálhat olyat, hogy a fizetésemet csökkenti? Hát persze, hogy csinálhat. Na de most kezdjek ki vele, csak azért, hogy jó munkám legyen? Na ne már.
- Elnézést, nincsen semmi baj. Csak picit fáj már a szemem a sok monitor-nézéstől. - Mentsük ami menthető. Ez az, ez jó. - Néha pihentetni is kell, mert különben piros lesz és bekönnyezik. Tudja, hogy van ez.
- Igen, tudom mire gondolsz. - Nevetett. Huh, sikerült kimagyaráznom. - Pihenj egy kicsit. Menj ki cigiszünetre. - Mondta, majd miközben felállt, azzal a mozdulattal végigsimította a hátamat, amitől a hideg is kirázott. Vigye már innen a kezét. Meg úgy az egész lényét. Egyszerűen nem tudom elviselni, ha az aurámban van. Taszító a közelsége. Ahogy elment, úgy döntöttem tényleg szükségem van arra a cigiszünetre, bár nem is dohányzom. Fogtam a kabátom, majd a lifthez siettem. Megnyomtam a hívógombot és vártam, hogy felérjen a földszintről a hatodikra. Miközben várakoztam, társaságot is kaptam.
- Nocsak, Bess, cigiszünetet tartasz? Én úgy tudtam nem is cigizel. - mondta jókedvűen. Nem is tudtam, hogy ilyen sokan szemmel tartják a kis életemet.
- Szia, Will! Gondoltam, kiszellőztetem kicsit a fejem. - mondtam mosolyogva és szemmel jeleztem neki, hogy majd odalent elmondom a többit, mert a hátamon éreztem a főnökünk szemét. Ismét megborzongtam. - Ez ijesztő.
- Majd lent. - mondta, mire a lift meg is érkezett. Beszálltunk mindketten és épphogy becsukódott az ajtó, rögtön ömleni kezdtek belőlem a szavak. Elmeséltem neki, mint gondolkodtam egész délelőtt, miközben a papírokon görnyedtem, aztán hogy hogyan öntötte le Mike a borsnyi agyú Robint. A csattanót a legvégére hagytam. Ahogy a lift leért a földszintre, kiszálltunk. Elrohantunk a portásunk mellett, aki épp gy újságot olvasott. Hmm. Lehetne nekem is ilyen munkám. Csak ülök, olvasgatok és ezért kapom a pénzem. Gúnyos pillantást küldtem rá, de észre se vette. Túlságosan bele volt bújva az újságba. A mocsok mindenit, hát még arra se méltat, hogy rám nézzen. Már éppen elhatároztam, hogy beolvasok neki, amiért csak a lábát lógatja, és mit szólna ehhez a főnök, ha látná. Nos igen, a főnök. Nyilván csüngne az összes szavamon. Will rángatott vissza a valóságba. Szó szerint.
- Bess, gyere már. - mondta és a kabátom ujját húzva rángatott kifele. Will olyan, mintha a testvérem lenne. Amióta erre a csodálatos helyre kerültem, ő amolyan mentorom volt. Tőle tanultam mindent. Főképp a türelmet. Felismeri, mikor vagyok ideges, és időben lenyugtat. Most is épp ezért rángat. A jó öreg Will. 195 centi magas, jól fésült fickó. Huszonöt éves múlt novemberben, most pedig december tizedike van. Kék, már-már halványszürke, mosolygós szeme van, amibe ha belenéz az ember, már elolvad. Az arcberendezése se kimondottan átlagos. Döglenének érte a nők, de őt nem érdekli az ilyesmi. Mindig azt mondja, hogy tudni fogja, mikor jött el az igazi. Ilyenkor mindig elszomorodik néhány másodpercre, de aztán, mintha mi sem történt volna, visszavált a mosolygós Willre. Időközben kiértünk a dohányosoknak fenntartott helyre. Mást se látni, csak cigicsikkeket. Will is cigizik, most is, még alig értünk ide, de már veszi elő a zsebéből a kicsi dobozt. Kihúz egy szálat. Engem is megkínál, de csak a fejem rázom.
- Tudod, hogy nem cigizek.
- Ne is csináld. Nagyon rossz. Főleg a pénztárcádnak. - mondja, miközben meggyújtja a szálat. - No mesélj. - mondja, miközben lassan kifújja a füstöt.
- A főnökről lenne szó. - mondom, miközben nekidőlök az egyik oszlopnak. Will-t nézem, akinek a szeme se rebben. Csak szívja azt a halálpálcát. - Azt hiszem, tetszem neki.
- Te kinek ne tetszenél? - mondja, ugyanolyan fa arccal, mint amilyennel az előbb kifújta a füstöt.
- Jaj Will, akik szeretnek, mind ezt mondják. Tudod, mint mikor óvodában anyukádnak Te vagy a legszebb, leghelyesebb, legtündéribb gyerek az összes közül. - Az oszlop másik feléhez menekültem, hogy ne lássa, mennyire zavarba hozott ezzel a mondattal.
- Attól még férfi szemmel nézve is kimondottan vonzó nő vagy, ezt jobb ha tisztázzuk. - most Ő dől neki ugyanannak az oszlopnak, aminek a másik felén bujkálok.
- De én nem akarom, hogy a főnököm ennyire vonzódjon hozzám. Sőt nem akarom, hogy bárki is vonzódjon hozzám. Én csak élni szeretném a saját kis pici életemet, hogy ne kelljen ilyenekkel foglalkoznom. - Dehogynem szeretném, hogy legyen valakim. De ahogy Will is mondta, tudni fogom, mikor jön el az igazi. Nem igaz?
- Te is tudod, hogy ez nem így van. - a vesémbe lát ez az ember. A hatás kedvéért lenn tartja pár másodpercig a füstöt és kifújja. - Mondjuk a főni kimondottan egy pióca tud lenni.
- Miért, nálad is bepróbálkozott? -nevetünk mindketten.
- Nem kimondottan. De láttam, mennyire kiráz a hideg attól is ha hozzád ér.
- Jaj, ne is mondd. - mondom és beleborzongok a gondolatba is, hogy ez az ember képes hozzám érni. Hátat fordítok az oszlopnak és nekitámaszkodom. Lehunyom a szemeimet és hallgatom, ahogy Will próbálja elviccelni a dolgot, de mondandóját már képtelen vagyok felfogni. Mikor nevetni kezd, nyitom csak ki. Az első, amit megpillantok, a közeli kávézó előtt elsétáló alak.
Nem túl magas, teljesen átlagosnak tűnő fiú. Rám néz, száját majdnem, hogy a füléig húzza. Pislogok párat, hogy nem-e csak képzelődtem, de nem. Még mindig lassan sétál, még mindig engem néz mosolyogva, és még mindig elveszek azokban a gyönyörű kék szemekben. Majdnem, hogy elneveti magát. Odabólint hozzám, majd továbbsétál fülig érő szájjal.
- Will.
- Tessék?
- Most sétált el előttem az, akiről beszéltél eddig.
- Akiről tudni fogod, hogy ő?
- Azt hiszem.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése