II. évad - 24. fejezet

//Sziasztook!
Ismét új rész, ismét új izgalmak. Remélem, tetszeni fog mindenkinek az új rész. :3 Jó olvasást! B.//

Bess
Valami zajt hallok kintről. Nagy nehezen megpróbálom a szemhéjamat mozgásra bírni. Sosem voltam korán kelő. Már ha a délután egy órát koránnak lehet mondani. Na, de azért most megérdemlem a pihenést, nem?
Küzdelmek árán, de végül sikerül felnéznem. Odakintről, még a sötétítő függönyön keresztül is, csak úgy árad be a fény, mintha muszáj volna. Feltolom magam ülő helyzetbe, hogy rálássak az egész szobára. Louis nem ül a kanapéjában. Ami azt illeti, totál egyedül vagyok az egész helységben. Az ajtó felé pillantok, ugyanis az résnyire mégis csak nyitva van. Odakint egy nő veszekszik a kisfiával, hogy az miért borította rá a nővérre az ebédet.
- Csak a baj van veled! - kiabálja, hogy szinte belezeng az egész kórház.
- Sajnálom, anya...
- Gondolkodtál volna, mielőtt még megtetted volna! Nem is vagy te beteg, jössz velem haza!
- Hölgyem, kérem nyugodjon meg, ez még nem a világ vége - ez már Jay hangja. Ezer közül megismerném az én kis dokimat. Elmosolyodom rajta, mikor kitárja az ajtót. - Ohh, felébredtél? - kérdezi, ahogy behajtja a hangtalan ajtót. Kezében egy aktatáskát szorongat, amiből néhány papírdarab kiáll.
- Voltak bizonyos tényezők amik zavarták a pihenésem - mosolygok rá. Jay csak megrázza a fejét, és átlépked a szobán. Lerakja a fotel melletti asztalkára a táskáját és felém fordul.
- Borzalmas ez a család. Nem szoktam ilyet mondani, de ezek már az összes nővért és orvost kiidegelik lassan. Na! - csapja össze a két kezét. - Ne róluk beszéljünk. Hogy vagy?
- Sokkal jobban, köszönöm - Jay arcát a megkönnyebbülés apró jelei futnak át. Leül abba a fotelba, ahol általában Louis szokott őrködni.
- Öröm ezt hallani. Ha nem baj itt maradnék egy kicsit - mondja, és elővesz néhány papírt a táskájából. Pár percig egy szót sem szól, ami már kezd igen gyanússá válni, ugyanis ez az ember mindig fecseg.
- Jay, jól vagy? - kérdezem végül, megtörve a csendet. Összerezzen a hangomtól. - Rossz a lelkiismereted? - mosolyodom el.
- Ja, igen. Jól vagyok, csak... - bánatosan belenéz a táskájába. - Kicsit elcsúsztam a fizetéssel... Ki akarnak lakoltatni.
- Micsoda?
- Ne törődj vele, neked most a felépülésed a legfontosabb - erőltet az arcára egy mosolyt, de aggódva nézegeti a papírjait.
- Hogyhogy? Azt hittem, ez az orvososdi jól megy.
- Jól is megy, de már előtte annyi tartozásom volt, hogy nem győzöm fizetni - jelenti ki, ismét belemerülve a számok és betűk aggasztó halmazába. Nem tudok neki mit mondani. Egyszerűen csak azon jár az agyam, hogyan tudnék neki segíteni, mikor belép az ajtón Harry, hóna alatt egy laptoppal.
- Szép napot, álomszuszék! - lép oda az ágyam mellé és egy puszit nyom a homlokomra. - Azt hittem, már sosem kelsz fel.
- Miért, voltál már itt?
- Többször is - hatalmas mosolyra húzza a száját. - De mindig aludtál. Szia Jay!
- Szia Harry. Jaj, tényleg Bess. Harry többször is keresett.
- Köszi, hogy szólsz - mondom a dokinak.
- Nos, engem amúgy is vár a munka. Köszönöm Bess, hogy pihenhettem itt pár percet nyugodtan. Néha egy orvosnak ez felér egy egész nyaralással.
- Bármikor - mosolygok rá, de még mindig nyugtalanít a helyzet. Ahogy Jay kimegy a szobából, Harry azonnal leül mellém és felém fordul.
- Nah, baj van, kicsilány? Nem szoktál ilyen fancsali képet vágni.
- Utálom, hogy ennyire ismersz - mosolyodom el és erőtlenül belebokszolok Harry vállába. Felvonja a szemöldökét és nagyon úgy tűnik, hogy nem hajlandó addig kinyitnia a száját, amíg nem válaszolom meg a kérdését. - Velem nincs semmi gond. Mármint... Van, de mindenről tudsz. Jay... Szóval, lehet, hogy nemsokára nem lesz hol laknia.
- Értem - Harry a távolba meredve gondolkodik el a dolgon. Szinte hallom, ahogy forognak a fogaskerekek az agyában.
- Harry, most ne ezzel foglalkozz - mondom végül. - Tudom, hogy kegyetlennek hangzik, de... Megvan nekünk is a magunk baja. Jay okos srác, megoldja. Ha pedig nem, lesz aki segítsen neki. Ha más nem, majd mi.
- Szeretem, mikor ilyen optimistán gondolkodsz! - ejt egy hatalmas vigyort, majd fél perccel később a laptopja már az ölemben landol. - Gondoltam, feldoblak egy kicsit! - nem bírom ki, hogy ne kuncogjam el magam rajta.
- Hoztál be nekem egy gépet, hogy ne unatkozzak ebben az öröklétnek tűnő időben?
- Hogyne! Ez az én gépem, nem hagyom itt! - szorítja magához a kis szerkezetet.
- Jól van na, mintha el tudnék vele szaladni... - törölgetem már a könnyeimet a nevetéstől. Harry visszarakja az ölembe a laptopot, majd felnyitja..
- Ami azt illeti, elhoztam neked az összes Harry Pottert. Tudom, hogy mennyire szereted.
- Harry, Te egy isten vagy!
- Köszi, sokan mondták már! - kacsint rám, és megnyit egy mappát a gépen, ami tele van a gyerekkorommal.
- Mindig tudod, hogy mi kell nekem...

Louis.
Idegesen fel-alá járkálok a házban, egy-eg pillantást vetve a telefonomra. Tizennégy perc. Tizenöt. Húsz... Zayn-nek nemtelik ennyibe ideérni. Harminc perce várok, míg végül megszólal a csengő. Átrohanok a konyhán, ki az előtérbe, hogy felrántsam az ajtót.
- Na végre, hav...
- Öh... Azt hiszem, nem rám számítottál.
- Ami azt illeti, tényleg nem. Gyere be Kamilla - mondom, azzal félreállok az ajtóból, utat engedve a lánynak. - Mi járatban? - teszem fel a kérdést, ahogy beinvitálom a konyhába. - Kávét?
- Kérek, köszi - válaszolja és leül a konyhapultra. Lopva az óra felé pillanntok. Lassan hét óra, Zayn pedig még mindig nincs sehol. - Aggódunk, Louis.
- Hát öh... Köszi - nem tudok mit válaszolni, így inkább csak csendben felrakom főni a kávét.
- Komolyan. Honey-val sokat beszélgettünk, hogy mit is akarhatsz most tenni és... Ezért vagyok itt. Louis, ne csinálj semmi hülyeséget, amit később még megbánnál.
- Kamilla. Érezted már azt, hogy sínen van az életed? Hogy minden, amit szeretnél, ott van előtted egy karnyújtásra, de valaki ellopja tőled? Mindenem lett volna az a gyerek. El sem tudod képzelni, mennyire vártam rá.
- Te is egy nagyra nőtt gyerek vagy haver. Bocs, nyitva volt az ajtó - reccsen az ajtónak támaszkodó Zayn hangja.
- Mi a francról beszélsz? - kérdezem teljes zavartsággal. Azért vártam ennyit rá, mert azt mondta segít nekem... Nem értem.
- Azért nem siettem, hogy legyen időd gondolkodni. Egy gyerek nem olyan, mint egy plüssmackó, amit ha csak félreraksz, csendben üldögél. Folyamatos odafigyelés kell, éberség, idő... Egy gyerek felnevelése nem csak móka és kacagás. Nem voltál még felkészülve erre. Az, hogy meg akarod boszulni, természetes. De az, hogy eljutsz a tettlegességig, megint nem arra vall, hogy van benned komolyság. Odamèsz és szétvered? Gondoltál már a következményekre? Le is csukhatnak, és akkor aztán tényleg oda miden álmod - köpni-nyelni nem tudok hirtelen. Zayn szavai a velőmig hatolnak. Ritkán szólal fel, de ha igen, az pont elég arra, hogy mindenki konolyan vegye. Szinte kiráz tőle a hideg. Pár percig átrágom magam minden egyes szaván, míg végül rá kell jönnöm, hogy valóban igaza van. Már épp válaszra nyitnám a számat, mikor ismét csöngetnek. Szótlanul otthagyom a kis társaságom és az ajtóhoz sietek. Kitárva azt hirtelen elvakít valami piros fény. Mire kettőt pislogok, a piros kék lesz. A homlokomhoz emelem a tenyerem, hogy lássak és észre veszem a két személyt, akik az ajtómban állnak.
- Segíthetek? - kérdezem udvariasan.
- Louis Tomlinson? - Bólintok. - Letartóztatom.

II.évad - 23.rész

Ahooy!
Tudom, sokáig tartott, de ismét itt vagyok, és gőzerővel írom a következő részeket. Bevallom, a mostani részt elég nehéz volt kiszenvednem magamból, mert agyban már jóval előrébb járok. Úgy... Két évvel. :D De itt van. Friss és meleg. Szóval OLVASÁSRA FEL! ;) 



Annyira sokkolt a belépő személy látványa, hogy a nővérhívó gombot is elfelejtem megnyomni. Mindannyian tátott szájjal nézünk az ajtóban álló, feszengő lányra, aki a cipőjének orrával kezd apró köröket rajzolni a padlóra.
- Bess, bejöhetek...? - köpni-nyelni nem tudok. Válaszolni is elfelejtek.
- Gyere - hallom magam mellől Louis mennydörgésszerű hangját. A hideg is kiráz tőle. Elveszi a kezemből a kis szerkentyűt, amit már annyira megszorítottam, hogy elzsibbadtak az ujjaim, majd megnyomja rajta a gombot. Halkan kattan, ezzel jelezve, hogy működik. Lou-ra nézek, aki mereven bámulja saját húgát. Tekintete szigorú, ha nem ismerném, és rám nézne így, leverne a víz.
- Louis... Kérlek ne nézz így! - Lottie hangja már-már megcsuklik. Mintha a sírás kerülgetné. Sosem láttam ezt az ördögi nőszemélyt ilyen állapotban. Fél pillanatra még talán meg is sajnálom. Louis nem szól egy szót sem, ahogy Honey és Kamilla sem.
- Öhm... - zavarom meg a csendet. Hirtelen minden szem rám szegeződik, én pedig legszívesebben belesüppednék a párnámba. Feszengve mocorogni kezdek az ágyon, de nem igazán történik semmi. A levegő szinte megfagyott körülöttünk, mintha megállt volna az idő. Szinte lassítva látom azt is, ahogy levegőt vesznek körülöttem. Azon kapom magam, hogy Lou-t bámulom, aki egy hirtelen mozdulattal ismét Lottue felé fordul.
- Mit akarsz? - hangzik hirtelen éles hangja. A fejem is szinte belefájdul.
- Én... Én... Csak bocsánatot szeretnék kérni! - kész, Lottie-t elvesztettük. Elsírja magát, és félve tesz egy lépést felénk, ám Louis tekintetét látva nem jön közelebb.
- Ugyan miért? - teszi fel a kérdést Lou. Először Honey-ra, majd Kamillára téved a pillantásom. Honey a Lottie és Louis társalgásra figyel, azonban Kamilla arcára a teljes kétségbeesés ül.
- Nem akartam, hogy ez legyen... Én... Bess, sajnálom! -Lottie keservesen zokogni kezd. Louis hátrapillant felém, és teljesen meglágyulnak a vonásai. Először a teljes értetlenséget veszem észre az arcán, majd a sajnálatot.
- Lottie, nyugodj meg - jelentem ki végül.
- Nem tudok... Bess, ez miattam van! Miattam... - ahogy a lány nekikezdene a mondandójának, belép Jay, az orvos.
- Huh, de sokan lettünk itt hirtelen! Louis, kialudtad magad? - kezd jókedvű csevegésébe, de amint megpillantja az átázott kötésem, megkonolyodik. - Na jó, megkérem a díszes társaságot, hogy hagyják el a termet. Bessnek nyugalomra és pihenésre van szüksége - nem mozdul senki. - Most!
Louis mozdul elsőként. Karjánál fogva ragadja meg Lottie-t és vezeti ki.
- Odakint folytatjuk ezt a beszélgetést! -mondja ellentmondást nem tűrő hangon. Rám pillant és csak bólint egyet. Félt. Nagyon is. Látom az arcán. Engem nem tudsz becsapni, Louis Tomlinson. Honey és Kamilla is követi a példájukat, és elindulnak kifelé.
- Idekint leszünk, Bess. Nem megyünk messzire - fordul vissza az ajtóból Kamilla. Bíztatóul mosolygok.
- Megleszek, ne aggódjatok - válaszolom, de ahogy Honey is kilépne az ajtón, még utánuk szólok. - hé, csajok! Vigyázzatok Louis-ra... Ne hagyjátok, hogy valami hülyeséget csináljon.

Louis.
Lottie nem is ellenkezik a szorításom alatt. Halkan pityereg, ahogy a váró egyik padja felé vonszolom. Leültetem az egyikre és a térdeimre támaszkodva guggolok elé.
- Hallgatlak.
- Sajnálom, Louis... Sajnálom!
- Ezt már hallottam.
- Én mondtam... Daniel... A kislány... - minden egyes szava után szipog. Szinte felidegesít a bőgése, márpedig amúgy sem vagyok épp nyugodt.
- Lottie, nem tudlak követni. Beszélj érthetően, legyél szíves...
- Daniellel beszélgettünk, hogy... Ajh, Louis, kérlek ne haragudj rám!
- Mondd már! - csattanok fel.
- Hogy... Ahh.. Tudod, mennyire nem kedveltem Bess-t. De tudod, hogy sosem ártanék neki! Ugye, tudod?!
- Lottie. Fejezd már be, és mondd el, mi van -próbálok nyugodtan beszélni, de hirtelen elfog a félelem. Akarom tudni, mit is próbál kinyögni a húgom, de valahogy nem szeretném. Elfog ez a kettős érzés, amit annyira, de annyira gyűlölök. Sóhajtok egyet és a lány felé fordulok. - Tudom, hogy nem jöttetek ki jól Bess-szel, és tudom, hogy sosem bántanál valakit, akit szeretek. Lottie, a szíved mélyén biztosan kedveled őt. Csak... Valamiért nem is próbálkoztál - végre, sikerül nyugodtan beszélnem. Mintha ettől kicsit nyugodtabb lenne, Lottie veszegy nag levegőt, maj miután kifújja, kisírt szemeivel az enyémekbe néz.
- Louis, Daniel-lel arra gondoltunk, jó ötlet lenne kicsit ráijeszteni Bess-re... Nem akartam, hogy ez legyen.
- Ezt most nem teljesen értem.
- Lou, Daniel haragudott Bess-re. Azt mondta, csak azért költözött ide, hogy megint vele lehessen, és mikor találkoztak, látott meg titeket együtt. Ezt persze nekem is már csak azután mondta, hogy kidobott, de...
- Jajj, Lottie, térj a lényegre!
- Dan csak azért csapta nekem a szelet, hogy közelebb lehessen Bess-hez - magyarázza lehajtott fejjel Lottie. Megszoktam már, hogy furcsák a kapcsolatai, de sosem beszélt arról, milyen kapcsolatban is áll a barátnőm exével. Ezek szerint szoros volt. Nagyon szoros... Ám valahogy úgy érzem, hogy Lotts komolyan vette ezt a kapcsolatot. Daniel már kevésbé.
- Folytasd.
- Tudta, hogy nem kedvelem és... És kitalálta, hogy megviccelhetnébk valamivel. Persze tetszett az ötlet... De én csak meg akartam ijeszteni. Hogy lejárassam kicsit... Hogy ne ő legyen az, akiért mindenki oda van... És... Úristen, Louis, mit tettem? Tettünk...
- Lottie, még mindig nem értem, mire akarsz kilyukadni.
- Daniel szólt egy haverjának, hogy rabolja ki Bess-t... De...
- MI?!
- Sajnálom... Louis, őszintén... Ezt még én sem kívántam volna Bessnek. Senkinek nem kívánnék ilyet.
- Lottie, Ti normálisak vagytok?! Még ijesztegetéaből sem csinál ilyet egy normális ember sem... Hogy jut eszetekbe ilyen?
- Én azt hiszem, nem is gondoltam komolyan... Csak eljárt a szám és neki meg... Neki tetszett és meg is csinálta. Nem godoltam volna, hogy képes ilyesmire. De tényleg csak arról volt szó, hogy megijesztük...
- És az a rohadék még szabadlábon van?! Lottie, ki volt az? Azt az embert le kell csukni!
- Én nem... Nem tudom - őszintén cseng, amit mond. Idegesen felpattanok és fel-alá járkálva töröm a fejem, hogy találhatnám meg, miközben minimum tíz féle kínzási módszer fut át az agyamon.
- És Daniel? Ő hol van most?
- Azt sem tudom... Egy hotelben szállt meg, mikor utoljára találkoztunk, de mindig más helyen lakik. Amióta szakított velem, nem tudom elérni... - szipog még egyet, de az arca kissé nyugodtabb. Biztos arra számított, hogy le fogom teremteni.
- Mi a telefonszáma?
- Louis, ne csináld ezt. Ne akarj szuperhősöst játszani..
- Annak az embernek bűnhődnie kell. Meg fogom találni! Muszáj megtalálnom. Elvette tőlem azt, amit soha többé nem kaphatok vissza. Meg kell értened - nyújtom felé a telefonom. Lottie aggódó pillantással bár, de elveszi és gyorsan beírja a Daniel telefonszámát. Ahogy visszaadja, azonnal tárcsázom is.
Néhány másodpercig kicsöng, és egy reszelős, mély hang szól a telefonba.
- Tessék?
- Daniel-el beszélek?
- Attól függ, ki keresi - na, a viccesfiú... Ám mielőtt válaszolnék, kuncogást hallok a vonal másik végén. - Nagyon jól tudom, ki vagy. A díszbuzi Louis Tomlinson. Lottie nem tudta tartani a száját, mi? Mennyire szánalmas nők vesznek téged körbe. Tudod... Kicsit sajnállak, Louis. Milyen érzés elveszteni a kislányod? Ne, ne válaszolj. Nem is vagyok rá kíváncsi.
- Az életemre esküszöm, hogy meg foglak találni. Megtalállak, Daniel, de annak nem fogsz örülni. Tönkre fogom tenni az életedet, amiért te is az enyémet. Egy börtöncellában fogsz megrohadni. Ezt megígérem.
- Na gyere, Superman. Találj meg. - és ezzel meg is szakad a vonal. Csak a búgást hallom. A vérnyomásom az egekbe szökik, és azzal a lendülettel repül a telefonom a legközelebbi falnak.
- Bassza meg! - ordítom el magam. Lottie ismét pityeregni kezd mellettem, én pedig fel tudnék robbanni az idegtől.
- Louis... - hallatszik a hátam mögül. Kamilla az, Honey-val az oldalán. - Jól vagy? Kivel beszéltél?
- Egy szót se Bess-nek! - mondom komolyan, azzal elvágtatva mellettük elindulok a vakvilágba, hogy Daniel nyomára bukkanjak.

II. évad - 22. fejezet



/gyerekek... előre is elnézést szeretnék kérni, hogy valószínűleg megint megcsappannak a részek számai. Az órarendem valami csodálatos. Lesz, mikor hatig is bent vagyok. Szóval még nem tudom hogyan, de megoldom, hogy a sztorira is legyen minimum annyi időm, hogy havi kettőt biztos tudjak hozni. Szóval bocsika előre is. 
Addig is élvezzük, hogy még most itt van frissen az ötvenhármas! Jó olvasást. B./ 


Vannak dolgok, amik meghatározzák az életünket. Ilyen például az, ha valaki elveszít egy meg sem született gyermeket, vagy először látja a kedvesét igazán zokogni. Azt hinné az ember, hogy ilyenkor egy férfi erősnek mutatja magát, hogy őt nem rendíti meg és támaszként ott van a nőnek erősen, hogy megvédje. Nem mutatják ki az érzelmeiket, még saját maguk elől is titkolják őket. De nem Louis. Ő aztán nem fél kimutatni az érzéseit. Legalábbis nekem nem. Talán ezért is szeretem.

Mikor reggel felkelek, senki nincs rajta kívül a szobában. Hiába aludtam át az egész estét, hiába pihentem olyan sokat, még mindig ramatyul érzem magam. Ránézek az ajtó melletti fotelban ücsörgő fiúra, aki a karfára támaszkodva bámul maga elé. A szemei vörösek és a táskák alattuk valahogy arról tanúskodnak, hogy nem aludt semmit az este.
- Louis... - szólok csendben. Azonnal felkapja a fejét és fénysebességgel ül az ágyam mellé.
- Észre sem vettem, hogy felkeltél. Jól érzed magad? Mit hozzak? - bukik ki belőle a sok kérdés.
- Jól vagyok - mosolygok rá, mire csak bólint egyet. Nem szeretném, hogy még jobban aggódjon. Hogy még rosszabbul érezze magát... Ujjait ráfonja az enyémekre és megszorítja. - Nem hagylak magadra. Ígérem - mondja és ajkaihoz emeli a kezem, hogy egy puszit adjon rá. Nagyon aranyos gesztus, de attól, hogy nem beszélünk erről az egészről, nem lesz jobb. Már látom előre. El fogunk egymástól hidegülni, mert akaratlanul is a másikat fogjuk okolni a kicsi elvesztéséért. Sok ilyet láttam már, nem csak filmekben. Ohh, Louis... Mi lesz velünk?
Ekkor kinyílik az ajtó és egy orvos jön be rajta.
- Jó reggelt, Bess! Egész jó színed van ma - mondja, én pedig csak pislogok rá, hogy miért ilyen közvetlen velem.
- Elnézést, de ismerjük mi egymást? - bukik ki belőlem a kérdést, ám ahogy kicsúszik a számon, már le is esik, hogy ki is ő. - Jonathan?
- Talált, süllyedt. Orvos lettem! - mosolyog aranyosan és a maga bohókás stílusában odalép az ágyhoz.
- Gratulálok - mondom egy halvány mosoly kíséretében, mire hirtelen az ő arca is elkomorul.
- Ohh, ne haragudjatok, el is felejtettem, miért is találkozunk... - megköszörüli a torkát, zavarában azt sem tudja, mit csináljon.
- Ugyan, semmi baj - válaszolja Louis és arrébb áll, hogy odaengedje újdonsült orvosom. Amíg Jay gyorsan átvizsgál, Louis arcát kémlelem. Valahogy nem akar eltűnni róla az aggódás, és ez lassan rám is átragad... Ez a bolond tönkre fogja tenni magát miattam, azt pedig nem fogom hagyni.
- Louis, hoznál nekem egy kakaót? - mosolygok rá.
- Persze, milyet kérsz? Simát, banánosat?
- Simát - intek a kezemmel, hogy jöjjön közelebb és ahogy odahajol, nyomok a szájára egy puszit. - Köszönöm szépen.
Azzal a lendülettel távozik is. Tudom, hogy sietni fog, így nem kertelek. Odafordulok a dokimhoz.
- Jay, nem lehetne, hogy adsz Lou-nak valami altatót? Azt hiszem, amíg itt van velem, nem fog aludni, márpedig nem fog hazamenni. Biztosan nem fog itt hagyni. Nagyon makacs.
- Meglátom, mit tehetek - válaszolja bólintva. Némán hagyom, hogy befejezze a kivizsgálást, mikor Louis is visszatér egy dobozos kakaóval.
- Ne haragudj, csak ilyen volt! - nyújtja a dobozt, miközben leül az ágy szélére. - Minden oké, Jay?
- Szépen javul, csak lassan - mondja és a szájához emeli a kezét. Összehúzza a szemöldökét, a lábával pedig dobogni kezd a csempén. - Louis, kijönnél egy percre?
- Öh... Persze - Louis meghökkenve néz rám, én pedig csak bólintok egyet. Amíg ők ketten kimennek a nyakamon lévő heghez nyúlok. Egész szépen összehúzták. Ügyes doki ez a Jay, csak olyan, mint egy nagy gyerek.
Épp elmerülök a gondolataimban, mikor becsukódik az ajtó. Felkapom a fejem a hang irányába. Louis jön be, a lépései lomhák, kicsit mintha le lenne lassulva.
- Lou, jól vagy?
- A.. ahha - támolyog a kanapé felé. - Csak egy kicsit le kell... ülnöm.
- Jay... - mosolyodom el. Azért a lónyugtatót kissé túlzásnak érzem. Ahogy Lou feneke leér a kanapéra, ismét kicsapódik az ajtó.
- Basszus, csak egy felet adtam neki... - trappol be rajta a doki.
- Nézzétek, pillangók! Olyan... Álmos vagyok. Ne engedjétek, hogy rám szálljanak!
- Mi a fenét adtál neki? - nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam, még egy ilyen helyzetben sem.
- Csak egy fél frontint... - Jay már a trakóját vakargatva figyeli a már alvó férfit.
- Ne féltsd, legalább kialussza magát.
- És te rendben leszel?
- Persze.
- Akkor én mennék is. Ha valami baj van, sikíts, ordíts, vagy nyomd meg a nővérhívót.
- Úgy lesz, főnök! - azzal Jay távozik a szobából én pedig mosolyogva figyelem a résnyire nyitott szájú Louis-t, ahogy az igazak álmát alussza. Végre.

A csendes pihenőmet, és egyben olvasódélutánomat csak egy hang töri meg. Kamilla és Honey hangja, ahogy beszélgetve belépnek az ajtómon. Gyorsan berakom hát a könyvjelzőt az abbahagyott oldalnál és becsukom a könyvet.
- Szia, Bess! - lép oda Kami egy csokor virággal az ágyhoz. - Nézd, hoztam neked virágot! Ugye, milyen gyönyörűek? - kérdezi, ám a száját beharapja. Az éjjeliszekrényen álló üres vázáa rakja a virágokat és bűnbánóan felém fordul.
- Már az is felér egy egész japán-kerttel, hogy itt vagy, Kamilla! - mosolygok rá. Félénk pillantása kerüli az enyémet. Azt hiszem, kissé feszélyezve érzi most magát. - Kami, ami történt, megtörtént. Ne érezd magad rosszul emiatt! - mutatok a hasamra. - Megedződtem, erős vagyok, kibírom - bizonygatom, bár inkább magamnak, mint a társaságnak.
- És Louis? - kérdezi leülve az ágyam szélére. Az említett felmorran, de továbbra is csak húzza a lóbőrt. - Jééézusom, ő is itt van? Szívrohamot kapok!
- Legalább gyorsan el tudnak látni - szól közbe Honey is.
- Meglepő módon inkább én vagyok, aki magában őrlődik, Louis pedig az, aki kiadja, holott általában fordítva szokott lenni a felállás.
- Furcsa egy ember ez a Tomlinson - rázza meg a fejét Honey. - Azt megiszod? - mutat a banános kakaómra, én pedig nemlegesen megrázom a fejem.
- Idd csak meg nyugodtan, nekem nem kell.
- Mit csináltak veled a dokik?
- Őszintén szólva fogalmam sincs, és még nem jutottam el arra az állapotra, hogy megkérdezzem. A nyakam már egyre kevésbé fáj.
- Meg is halhattál volna... Te is - motyogja az orra alatt Kamilla.
- De nem így lett. Jut eszembe, hogy vagytok Niall-el? Úgy láttam, szikrázik köztetek a levegő - kacsintok rá a lányra, mire végre ő is elmosolyodik.
- Hát... Azt hiszem... Tetszek neki - az utolsó szavakat már szinte csak suttogja, ellenben fülig elpirul, ami felér azzal, mintha ordítana.
- Naaa! Horan papa végre! - lelkesedem fel, mire a hasamon lévő heg elkezd fájni. - Fenébe már... - húzom fel a pólómat. Átázott a kötésem, szuper. Miközben a nővérhívó gombbért nyúlok, Kamilla szörnyülködik mellettem.
- De ez akkor is borzalmas... Ki lenne képes ilyesmire? Ki tudna megtámadni egy terhes nőt?
Ekkor egy már rég nem látott hangot hallok meg magam mögül.
- Én tudom.

II. évad - 21. fejezet

/Sziasztok! Előre szólok, hogy ez egy igen depis fejezet lesz, talán még szomorúbb is, mint eredetileg akartam, szóval sajnálom.

Azután, hogy Kamilla felbukkant, és végigfényképeztük az egész napot. Nem csak a rajongókkal. Vidáman, fülig érő szájakkal, hülyéskedve csinálton eszméletlenül sok képet, nyomot hagyva az utókornak. Csak egyetlen dolog tette tönkre az egész napot. Az életemet. Az az egy dolog...
Mivel sehova nem kellett se a srácoknak, se nekünk sietnünk, bőven volt időnk a bolondozásra. Már kezdett esteledni, mikor úgy döntöttünk, mára már elég lesz a hülyéskedésből. Elfáradtunk, és semmi más nem esett volna jobban, csak egy jó fürdő. Harry, Niall, Kamilla és Liam előre mentek, ugyanis eldöntötték, hogy ők még bizony kibulizzák magukat. Zayn úgy gondolta, ideje elhívni Honey-t egy meghitt vacsorára, én pedig Louis-val utoljára maradtam. Kettesben. Egy hatalmas csarnok egyik félreeső termében, egy fényképezőgéppel.
- Nem csinálunk néhány képet csak magunknak? - kérdezte mézes-mázos hangon.
- Talán majd máskor, Lou. Fáradt vagyok - válaszoltam kedvesen, egy puszit adva az arcára. Aprót bólintott, én pedig elpakoltam a fényképezőmet a kis táskámba, amit a vállamra dobtam.
- Ha hazaértünk, csinálok neked egy jó meleg fürdőt - lépett oda az ajtóhoz, hogy kinyissa.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, és kiléptem rajta. A hosszú folyosón végigsétáltam, mögöttem pedig Louis baktatott. Szépen, lassan kiértünk a csarnokból is és odakint megcsapott az utcán átfutó szellő. Körbenéztem, de sehol nem volt senki. Talán a rajongók már mind azt hitték, hogy a srácok azonnal lelépnek. Nem tudom.
Visszanéztem a folyosóra, Louis lemaradva egy biztonsági őrrel váltott néhány szót. Mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Mire odakaptam volna a fejem, már csak arra lettem figyelmes, hogy valaki erőből próbálta letépni rólam a fényképezőm táskáját. Mivel nem adtam meg magam olyan könnyen, a lendülettel nekiestem az aréna betonfalának.
De a táskám még mindig megvolt. Aztán valahogy villámgyorsan történt minden.
A tolvaj nem tágított. Ő valamilyen okból kifolyólag úgy döntött, hogy a táska nélkül nem lép le.
- Lo... - ám ahogy szóra nyitottam a számat, az illető a torkomnak szegezett egy apró tőrnek tűnő tárgyat.
- Ha csak egy nyikkanást hallatsz, elvágom a torkod. Add ide azt a táskát.
Nem adtam.
- Nem mondom el még egyszer! - sziszegte a fogai között a férfi. Nem tudtam, mit tegyek. Ordítsak? Odaadjam a fényképezőmet, rajta a boldogságom utolsó foszlányaival? Bántani fog? És ha odaadom, mi a biztosíték rá, hogy nem öl meg itt helyben? És ha a babámat fogja bántani? Ezernyi gondolat futott végig az agyamban egy másodperc alatt, mégsem tudtam dönteni. Magamhoz szorítottam a táskát. A hideg fém a nyakamtól eltűnt, de mire felocsúdtam volna, éles fájdalom nyilallt a hasamba. Mire odanéztem volna, már ismét a nyakamnak szegezte a fegyvert. Csak éreztem, ahogy a vér átitatja a ruhámat, vele elcsorogva az összes reményemmel.
- Ne... - suttogtam a levegőbe.
- Add ide, vagy a következő a torkod lesz.
- Zo... Zoé...
- Nem hallod?! - emelte fel a hangját és döfött egyet. A fájdalomtól hirtelen az összes erő kiszállt belőlem. Karjaimból kihullott a táska, amit a férfi abban a pillanatban felkapott. A nyakamhoz emeltem a kezemet. Mire egy hangot is ki tudtam volna nyögni, a pasas már elrohant. Az utolsó kép, amit láttam, Louis felém rohanó alakja volt.


Most pedig egy kórházban ülök, magam elé meredve. Csak bámulom a hideg csempét, miközben a fejemben cikázik milliónyi gondolat. Legszívesebben bőgnék, de már ahhoz sincs erőm.
- Hé, Bessy... - kopog az ajtón Louis. Nem tudok ránézni. Az egyetlen dolgot, amit kaphatott volna tőlem, elvesztettem. - bejöhetek?
Szóra nyitom a számat és nyögném ki a választ, de nem tudom. Végül csak egy aprót bólintok. Lou szinte villámsebességgel lépked be, és ül le mellém. - Hogy vagy? - kérdezi kedvesen, de kihallom a hangjában a keserűséget.
- jól... - suttogom halkan. Nem kérdez semmi mást. Némán ülünk egymás mellett, míg végül elszakad benne valami. Valami, ami bennem is. Először csak egy könnycsepp hullik a kezemre, aztán csak azt veszem észre, hogy az én lovagomról lehullik a páncél.
Ahogy Louis csak sír, olyan, mintha csupasz lenne. Meglátom mi is rejtőzött a páncél mögött. Hogy mennyire érzékeny, és mennyire törékeny is igazából.
Az én Louis-m, akinek mindene megvan, mégsincs semmije.
Akinek meghalt a kislánya, mielőtt élhetett volna.

/hat ez most ilyen rovidke lett, bocsi 😓/

II. évad - 20. fejezet

Halihó! 
Ne haragudjatok, de mostanság wattpaden előbb jelennek meg a részek ^^"
Ne gondoljatok ilyne hűdenagy időeltolódásra. Pár óráról van csak szó :D 
Nahh. Meg is jöttem a következő fejezettel. Remélem, tetszeni fog ^^
Puszipá, B.
Bess/
Nem is gondolkodom el rajta, hogy beengedjem-e vagy ne. Rögtön odaszaladok az ajtóhoz és szinte feltépem. Louis tágra nyílt szemekkel pislog vissza rám, én pedig rögtön a nyakába vetem magam.
- Te önző, haszontalan tökfej - morgom a mellkasának dőlve
- Szóval akkor nem haragszol? - kérdezi mosolyra húzva száját. A lakásban álló Harryre pillant. - Helló, haver.
- Szia Louis - biccent vissza neki a bongyori. Mosolyog. És úgy látszik, ez most végre őszinte mosoly. Sajnálom, Harry hogy ehhez ez kellett. Én tényleg nagyon sajnálom. - Észhez tértél végre?
- Észhez, baszki - neveti el magát a fiú. Kibontakozok a karjai alól és behúzom a lakásba, ahol szinte rögtön leveti magát a kanapéra.
- És Honey-t hol hagytad? - érdeklődik Hazza, mintha mi sem történt volna. Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok neki mindezért.
- Azt mondta, beül egy Nando'sba kajálni. És Te? Hogyhogy itt? - boldogsággal tölt el, hogy ennyire felszabadultan tudnak a jelenlétemben beszélgetni, bár kicsit görcsbe rándul a gyomrom Louis kérdése hallatán.
- Vigasztalom a nődet, amíg te faszkodsz - vonja meg a vállát Harry. Louis csak elneveti magát. Nagy kő esik le a szívemről... Hazza sem hazudott, és Louis se veszi komolyan. Ahh, köszönöm Istenem. Megkönnyebbülve vetem le magam Louis mellé a kanapéra, Harry pedig a konyhapultnak támaszkodva néz ránk.
- Jajjj, Ti bolondok... - rázza meg hajkoronáját és szinte kivirulva veszi az irányát az ajtó felé.
- Hazza, hova mész? - fordulok utána, mikor már épp lenyomja a kilincset.
- Honey egyedül van. Biztos feldobja a társaságom. Én vagyok az ügyeletes óvóbácsi - kacsint egyet felém és intve távozik.
- Nem tudom, mire mennék enélkül a srác nélkül... - gondolkodik Louis hangosan, mire elfog egy kisebb nevetőgörcs.
- Hát azt én sem... Én sem - vigyorgok, fülig érő szájjal.

Újabb egy hónap telt el. A srácok ismét bevetették magukat a koncertezésbe. Eseménymentes volt az elmúlt pár nap, azzal a kivétellel, hogy Harry kifejezetten jókedvű volt, aminek nálam jobban csak Liam örült.
- Hé, Bess... - ült oda mellém, miután végeztek a színpadon. A backstage üres volt, rajtam és Honey-n kívül egy lélek nem volt odabent. Felkaptam a fejem Liam felé, és látván a fején elterülő hatalmas vigyort, nekem is vigyorognom kellett.
- Tessék?
- Mit tettél velük? - bökött a fejével az ajtó felé.
- Semmit - vontam meg a vállam. Liam csak megrázta a fejét és az arcomhoz hajolt, hogy egy puszit adjon rá.
- Harry elmesélt mindent. Nem csalódtam benned, kicsilány - suttogta a fülembe, majd Honey-hoz fordult. - Nem jössz ki? Épp készülődünk a fényképezésre. Elkél ott egy szakértő kéz.
- Liam, én csak a telefonommal fényképeztem eddig.
- Nem baj, a hátteret és a világítást segíthetsz beállítani! - azzal a hóna alá vágta a lányt és ugyanazzal a mosollyal az arcán rohant ki az ajtón, amivel bejött. Immár egyedül maradtam, de épp csak kifújni tudtam magam.
Pár perc múlva Louis robbant be az ajtón, és azzal a lendülettel vont a karjaiba.
- Beeesssyyy, hatalmas sikerünk volt. Iszonyatosan jó a közönség! - egy gyors csókot nyomott a számra. - Gyere, megyünk fotózkodni. Örülnék, ha velünk tartanál.
- Louis, nem akarok zavarni, meg amúgy is maximum gurulok - nevetem el magam, ránézve a hasamra.
- Zoé is biztos élvezni fogja! Na!! Gyere már! - végigsimít a hasamon, és elkapja a kezem, húzva magával az ajtó felé.
- Lou, ne csináld már.
- Fényképezhetsz te - kacsint hátra. Több se kell, magamra kapok egy vékony kardigánt és a fiúnál gyorsabban trappolok ki a pihenőből.
Egy hosszú, keskeny folyosón vezet végig az út, mire beérünk egy kisebb terembe, ahova a másik oldalról már egész nagy sor alakult ki. Gyorsan végignéztem a társaságon, akik már bebocsátást nyertek, és megakadt a szemem az egyik lányon. Hosszú, barna haja az arcába omlott, ugyanúgy, ahogy régebben láttam. Csillogó szemekkel bámulta a mi éhenkórászunkat, amin csak elvigyorodom. Hát persze. Régebben ő is sokat mesélt nekem erről a bandáról, nem csak a húgom...
- Kami! - kiáltottam el magam vidáman, mire szinte összerezzenve rám kapta a fejét. Hatalmasra tágult szemeiből, és fülig érő vigyorából arra következtetek, hogy felismert. - Kami! Jézusom, Te itt vagy?! - odarohantam hozzá, hogy aztán szorosan megölelgessem rég nem látott barátnőmet.
- Már azt hittem, elfelejtettél. Miért nem írtál semmit? Azt sem tudtam, hogy élsz-e, vagy halsz! Jézusom, de örülök neked! Mesélj, mi van veled! - hadarta el, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Már egy ideje leszállt rólunk a sajtó, persze, hogy nem tudott rólam semmit.
- Hát... - hátra néztem a bandára. - Ahj, gyere velem! - rántottam ki a tömegből a lányt, de egy biztonsági őr rögtön ott termett.
- Miben mesterkednek a hölgyek?
- Nyugalom, uram. Velem van a lány - küldtem felé egy mosolyt. Rezzenéstelen arccal továbbengedett minket. Néha elgondolkodom, hogy a biztonságiak valójában nem-e robotok. Ilyenkor általában Mark-ra nézek, és akkor győződöm meg róla, hogy nem. Nem azok. Ahogy közeledtünk a srácok felé, Kami megtorpant.
- Te.. Velük vagy? - ámult el, és mint aki épp most kapott karácsonyra valami olyat, amire régóta vágyott, csillogni kezdett a szeme. Nem tudtam rajta nem mosolyogni. Az én ártatlan kis Kamim...
- Igen, velük - mondtam fülig érő mosollyal és odalökdöstem a fiúkhoz. - Srácok, ő egy régi jó barátnőm, Kamilla!
- Sziasztok! - mondta halkan, de a szinte ráugró srácok azonnal feloldották a hangulatát. Louis mellém lépett és a kezembe nyomta régen nem használt kis gépemet, egy puszi kíséretében.
- Örülök, hogy itt vagy - búgta a hajamba, tenyerét pedig hasamra csúsztatta. - Vagytok - javította ki magát a fiú. Kamilla a srácok gyűrűjéből küldött felém egy hálás pillantást. Niall állt mellette, valamit eszetlenül mutogatva a telefonján. Elmosolyodtam rajtuk, mire egy éles hang vágta át a - majdnem - csendet. Harry összecsapta a tenyereit.
- No, kezdhetjük?
- Ez első kép Kamié! - kiáltotta Niall és már be is állt pózolni a lánnyal a paravánok elé.
- Úgy látom, mi nem is kellünk a képre - nevette el magát Zayn.
- Öhm.. - lépett mellé Honey. - Csinálhatnék én is egy képet... veletek?
- Gyere! - vigyorodott el Zayn és megragadva a lány csuklóját bevetette magát Niall és Kami mellé. A két lány zavarában hirtelen azt se tudták, mit csináljanak, csak egymásra néztek és nevettek. A nevetésük lassan ráragadt mindenkire, és egy boldog, családias hangulat áradt szét a tömegen.
Akkor, és ott én voltam a legboldogabb a világon, ám tudtam, hogy a boldogság nem tarthat sokáig. Sosem marad semmi se jó, se rossz. Valahogy mindig kiegyenlítődik a két oldal.
És ez most sem volt másképp.

II. évad - 19. fejezet

/Bocsi, mostanában nem írok ilyen fejezet elején lévő cuccoskákat, de úgyis unjátok :DD Wattpaden még néha szoktam ^^" Csak annyit még a részhez, hogy kicsit depis volt a hangulatom, mikor írtam, ezért szóljatok, ha valami nem érthető.
Nahh de még mindig várom a kommentjeiteket :3 
Jó olvasást!! Az író, B. 

Harry
Pár pillanatig csak tágra nyílt szemekkel próbálom feldolgozni, mi történik. Kissé váratlanul ér a dolog. Belülről szinte felrobbannék a boldogságtól, azonban tudom, hogy ez így nem helyes. Lehunyom a szemeimet, és megtöltöm a tüdőm levegővel. Egy halk cuppanás kíséretében elhúzom a fejemet a lányétól.
- Liz, ezt nem kellene... - suttogom magam elé, résnyire kinyitva a szemeim, ám ahelyett, hogy szégyenkezve máshova pillantgatna, egyenesen rám néz.
- Tudom... - suttogja vissza, a nyakaim köré fonva a kezeit. Pontosan tudom, hogy nem kellene tovább mennem. Hogy már az, amit kaptam is bőven több az, amit szabadna, de az eszem felmondta a szolgálatot. Szinte érzem, ahogy szétvet a vágy... Már csak egy csókjától is. Nem tudom kontrollálni magam, a tarkójánál beletúrok hosszú, sűrű hajába, és ajkai fölé hajolok.
- Louis ki fog nyírni - jelentem ki inkább magamnak címezve, mint a lánynak. Bess arcán átszalad egy halvány kis mosoly. Puha szájához nyomom az enyémet, és egy gyengéd kis keringőre hívom a nyelvét. Belemosolyog a csókba, és egyre beljebb húz a lakásban. Mikor a lépcsője aljához érünk, fél centire elhúzódik és apró, puha kezeivel végigsimítja az arcomat.
- Harry, nem muszáj... - megfogom a jobb kezét és a szmhoz emelem, hogy belepusziljak.
- Tudom... Tudom, hogy nem szabadna, de nem tudom türtőztetni magam - morgom a kacsójába.
- Gyere - ragadja meg a kezem és fellépked a lépcsőn, én pedig utána. Benyit a hálószobájába, ahol a nap fénye épphogy süti az ágya szélét. Nem jártam itt túl sokszor.. Akkor se így.. - Hazza, ne nézz így..
- Még mindig úgy érzem, nem helyes, amit csinálunk.
- Harry... - elengedi a kezemet és lerogy az ágy szélére. Tenyerébe temeti az arcát és ismét sírni kezd. - Én már nem tudom, hogy mi van! Úgy érzem, hogy Louis-t már nem is érdeklem... Nem foglalkozik velem semmit, de ahogy Chris felbukkant, megváltozott... Más akkor, ha egyedül vagyunk, más ha veletek, más ha idegenekkel... Már azt sem tudom, hogy ismerem-e és kezdem magam már vele is egyedül érezni... Normális ez? - hadarja el, a könnyeit legyűrve. Szipog párat és megtörli a szemeit. Sóhajtva mellé ülök, és átkarolva húzom magamhoz. A nyakamba fúrja magát és átölel.
- Fogalmam sincs, Lizzy... Fogalmam sincs.
- Harry... Úgy érzem, hogy Te jobban szeretsz, mint ő... Veled olyan, mintha saját magammal lennék. Egyedül te tudod, hogy hogyan kell velem viselkedni... Nem vagyok egyszerű, én is tudom, de az... Tudod, mikor mit mondj nekem, vagy hogy épp mikor ne szólj hozzám... Ő ezeket leszarja... Nem érdekli, ha nekem épp valami bajom van, és ha boldog vagyok, pillanatok alatt le tudja húzni a kedvem egyetlen mondattal... Aztán persze elvicceli az egészet, és nem tudok rá haragudni, de a francba is, Harry, én ebbe bele fogok rokkanni...
- És Te mit szeretnél? - kérdezem, a haját cirógatva.
- Egyetlen egyszer... Csak egyszer érezni, hogy valaki odafigyel rám. Hogy törődik velem... - egyszerűen nem bírom ki... Az álla alá nyúlva feljebb hajtom a fejét és szinte csak súrolva érek hozzá, várva, ő mit lép. Feljebb tolja magát, ezzel együtt ismét hozzápréseli az ajkait az enyémekhez. Végigsimítom a karját, a hátát, a nyakát és a tenyereimbe fogva az arcát érzem meg, hogy folyamatosan sír.
- Liz..
- Harry, ezt mégsem kéne. Ne haragudj, de nem tudom megtenni - feláll és kirohan a szobából. Én pedig úgy, ahogy vagyok, dőlök hátra az ágyon, a fejemben cikázó milliónyi gondolattal. Sosem fogom megkapni ezt a lányt. Elmosolyodom. Louis tényleg megfogta az isten lábát. Még ilyen helyzetben, még velem sem tudta megtenni.
Nem is bánom. Már mikor megcsókolt, le kellett volna állnom. Hülye vagy Harry. Egy hatalmas barom.

Bess
Ahogy lerohanok a lépcsőn, szinte feltépem a fürdőszoba ajtaját, úgy rontok be rajta. Leülök a kád szélére, és csak bőgök. Folyamatosan csak bőgök. Le kéne már szoknom róla, nem lehetek ennyire kisgyerek. Egy komplett idióta vagy, Bess. Hogy fogok ezután Harry szemeibe nézni...? Azokba a gyönyörű, zöld szemekbe, amik fél percre csak az enyémek voltak... És mi lesz, ha Louis ezt megtudja? Ha örökre magamra hagy, egyedül a gyerekkel... Hirtelen kopogást hallok.
- Lizzy, bemehetek? - Harry az az ajtó túloldaláról.
- Gyere... - szipogom, és épphogy csak kinyitja az ajtót, szinte ráordítok. - Harry, könyörgöm ne haragudj.. Nem szerettem volna, ha rosszul érezd magad, szükségem van rád és nem akarlak téged is elveszíteni... Lassan már senkim sincsen, kérlek...
- Nyugodj meg, semmi vész - leguggol elém és egy puszit nyom a homlokomra. - Megértettem. Louis ennél tökéletesebb lányt keresve se találna magának - mosolyog, bár látom az arcán, hogy belül marja a féltékenység.. vagy.. valami olyasmi. - Gyere, csinálok neked egy finom teát - nyújtja a kezét. Még ezek után is...
- Harry... Azt hiszem, te vagy a legjobb barátom - suttogom magam elé, ahogy felállok.
- Ugyan már, rengetek barátod van, csak nem veszed észre őket.
- Te vagy az egyetlen barátom... - mondom még halkabban és ismét elkap a sírógörcs. Tényleg nincs senki az életemben. Senki, rajtuk kívül.
Ahogy kilépek a fürdő ajtaján, hallom, hogy csengetnek.
- Bessy, kérlek, engedj be... - hangzik odakintről Louis összetéveszthetetlen hangja.


/hát ez most csak ilyen kis rövid lelkizős rész lett, bocsika.

II. évad - 18. fejezet


Bess
Meghökkenve állok az ajtóban és csak pislogok az ott álló férfira. Egyszerűen nem akarok hinni a szemeimnek. Szinte tátott szájjal bámulok végig rajta, majd a húgomon és a páromon. Ők is ugyanolyan meglepődve állnak a férfit nézve, mint én... Divatosan rövid, szőkés barna haja rakoncátlanul lengedezik a szélben, óceánkék szemei szinte virítanak, a hívogató telt ajkai mosolyra húzódnak, az aranyos nevetőráncai a szeme sarkában csak úgy sugározzák a jókedvét, a szúrós kis borostája pedig csak még férfiasabbá teszi az egész kisfiús arcát. Szinte szívenszúr a felismerés. Ez William...
- Ha zavarok, visszajöhetek máskor is - mondja kedvesen és pofán csap a valóság. Nem, Willnek nem ilyen a hangja. Ez nem lehet ő. Hiszen ő meghalt. Hogy is hihettem fél másodpercre, hogy él? Megrázom a fejem és belenézek a gyönyörű szemeibe. Még mindig nem tudom elhinni...
- Bocsi, de nem rokonaid véletlenül a Wrightok? - bukik ki belőlem a kérdés. Se köszönés, se semmi... Gratulálok, Bess. Igazán jó benyomást kelthetsz.
- Nem ismerős ez a név. Chris vagyok. - mondja, és egy csibészes mosoly kíséretében a kezem után nyúl.
- Öh, én Bess vagyok.. Elizabeth Lewis. Ő a húgom, Honey, és a párom, Louis.
- Nagyon örülök. Együtt éltek hárman? - kérdezi csevegő hangnemet megütve Will... Azaz Chris és az ajtónak támaszkodik. Elfog egy iszonyatosan furcsa érzés. Mintha ismerném, de csak a külsejét.
- Nem, de nem lenne jobb ezt a beszélgetést máskorra halasztani? Épp indultunk - jelenti ki Louis azzal a "viddinnenamocskoskezedetőazénbarátnőm" stílusával.
- Nyugi, haver, nem akarom lenyúlni a barátnőd. - kuncog magában Chris, de nem mozdul az ajtóból. - Látom, már be is találtál a kapuba.
- Te mekkora egy bunkó vagy. - jelenti ki Louis. Közelebb lépek hozzá, és észrevétlenül fogom meg a maga mellett tartott, ökölbe szorított kezét. Ujjaimmal lágyan végigsimítok rajta, mire kissé lehiggad. Az hiányzik még, hogy összeverje Christ.
- És te amúgy mit keresel itt? - teszi fel Honey azt a kérdést, ami igazából már mindhármónkban bujkált.
- Hát gondoltam jófej leszek és beköszönök, ha már én vagyok az új szomszéd - rántja meg a vállát Chris. Olyan laza a stílusa, mintha nem is zavarná semmi és senki. Árad belőle az életkedv. Persze azt meg kell hagyni, hogy tipikusan olyan pasinak tűnik, fejest ugrik bármibe... Szinte kicsattan. Az pedig örök igazság, hogy azok az emberek, akik ennyire feltűnően boldogok, igazából a legszomorúbbak... Azt hiszem, jobb lenne elkerülnöm ezt az embert.
- Nem is tudtam, hogy eladó a szomszéd ház.
- Nem volt az - mondja könnyedén. Rásandítok Louisra, majd Honey felé, de úgy tűnik, ők sem értik a dolgot. Valószínűleg ezt Chris is észrevehette. Vagy a bekövetkező csendből, vagy mert furcsán nézünk rá mindannyian. Mindenesetre mesélni kezd. - Az egyik haveromé volt a ház.
- Nem is láttam itt senkit azóta, amióta itt lakok...
- Mert nem is laktak itt! Nem, nem gyilkoltam meg őket. Üresen állt a ház, én meg hajléktalan lettem... Hát adott volt a lehetőség- kuncog Chris. Mekkora kis mókamester..
- Na jó, elég ebből! - rázza meg a fejét Louis, és a karomnál fogva húz ki a házból. Honey is kilép, és bezárja magunk mögött az ajtót. - Mint mondtam, épp indulunk, szóval örültem, Chris! - hadarja el Louis, lassan lépkedve el a háztól.
- Örültem, őrültem! - neveti el magát Chris, Louis pedig már a fogait kezdi csikorgatni mérgében. Megvárom amíg pár lépés távolságba kerülünk az újdonsült szomszédomtól, és csak azután fordulok oda Louishoz.
- Igaza van, tényleg úgy viselkedtél, mintha megőrültél volna.. Mi bajod van?
- Mi bajom? Nem láttad azt a bájgúnárt? Haah "hajléktalan lettem"... Milyne vicces...
- De Louis... Te is ilyen kis mókagyár vagy. - szól közbe Honey is, aki eddig csak halkan lépkedett mellettünk.
- Az más! - vágja rá rögtön a fiú. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek rajta. Lou, úgy tűnik, nem nagyon érti a helyzetet. Csak nyomok egy puszit az arcára, amolyan megnyugtatásképp, hogy úgyse lophat el tőle senki, de az arcát elnézve nem veszi a lapot. Terelem a témát más fele, de pár perc séta és a semmiről fecsegés után azonban Honey megtorpan.
- Amúgy ti is észrevettétek, hogy hogy néz ki a srác? - pislog nagyokat.
- Igen... - Louis-ra nézek. Megint témánál vagyunk... Az arcáról le lehet olvasni, hogy ő mit gondol. Tudta jól, hogy Will hogyan viszonyult hozzám, ahogy azt is tudta, hogy én mennyire közel álltam hozzá. Biztosan egy versenytársat lát benne, csak épp azt nem veszi észre, hogy most is vele battyogok, és nem Willel... Azaz Chrisszel. Bizony, Tomlinson. Olvasok a gondolataidban. Mire gondolataim végére érek, felmorran, amit részemről egy halk kuncogás követ.
- Mi van? - emeli fel a hangját, ami kicsit sem tetszik. Pont, hogy nekem kéne felfújnom a témát, nem? Elvégre az én legjobb barátom "tért vissza"... Épp, hogy minden rendbejött köztünk, erre megint bevágja a gyerekes hisztijét. Annyira utálom, mikor ezt csinálja.
- Louis, mi bajod? - megvetem a lábam. Nem vagyok hajlandó tovább sétálni, amíg nem hajlandó túltenni magát ezen a témán. Egy lépést sem teszek vele, amíg le nem nyugszik.
- Te mit szólnál hozzá, ha a szomszédomba költöznének a régi barátnőim?! Neked jól esne, ha egyszer csak bekopognának hozzám, hogy "szia, ideköltöztem"?
- Lou, egyáltalán nem így van - megrázom a fejem. Most még nyugodt vagyok, de ha így folytatja, hamar felforr az agyvizem...
- Akkor? - felhúzza a szemöldökét és szinte kiguvadt szemmel bámul. Most komolyan dühös?!
- Azt sem tudom, ki ez a srác! Nem vetted észre, hogy ez rohadtul nem Will?!
- Öhm, srácok, nem lehetne ezt otthon...? - szól közbe halkan Honey, de nem veszem figyelembe. Úgy tűnik, Louis sem.
- Pont ugyanúgy néz ki, mint ő! És olyan dumája van, amivel fél perc alatt leveszi a lábáról a nőket!
- Igen, igazad van. Az a bunkó paraszt, "jópofa vagyok" stílus, mint a tied... - forgatom meg a szemeim és lemondóan legyintek.
- Mi bajod?! Bunkó paraszt lennék?!
- Louis, nem így gondoltam...
- Szaladj haza, hátha annak a fasznak szüksége van az új szomszédjára!
- Neked teljesen elment az eszed, vagy annyira elvakított az, hogy szerelmes vagyok beléd, hogy nem is vettem észre, hogy nincs?!
- Nem, nem is volt, mert én csak egy bunkó paraszt vagyok!
- Fejezd már be, az isten szerelmére... - már a fejemet fogom. Kedvem lenne felrobbanni ott helyben. Mire körbenézek, kisebb közönség gyűlt össze a vitánkat nézni. Honeyra nézek. Látszólag ő is inkább láthatatlanná válna. Ellentétben Lois-val, aki úgy tajtékzik tovább, mintha ott se lenne senki, csak én.
- Elköltözöl onnan - jelenti ki végül.
- Hogy mi?! Dehogy költözök!
- Nem hagyom, hogy Will 2 mellett lakj .
- Louis WILLIAM Tomlinson. AZ az én lakásom. Az ÉN életem, az ÉN szomszédaim. Nem fogok elköltözni! - hátat fordítok nekik, és elkezdek hazafelé lépkedni, ám egy pillanatra még megtorpanok. - Jaj, és Louis. Will, ha nem tűnt volna fel, MEGHALT. Lehet, hogy ez a srác hasonlít rá, de nem minden a külső. Idővel kiderül, hogy ki az, aki belülről rohad - jelentem ki és visszafordulva tovább indulok. Miért nem lehet vele egyszer egy nyugodt napom? Miért nem tudja felfogni, hogy mit jelent nekem? Hogy mit jelentenek a barátok? Hogy én elvesztettem a hozzám legközelebb álló személyt, és hogy Willt nem lehet pótolni? Hiába néz ki valaki úgy, Chris nem Ő... Félúton tartok. Louist ismerve a város másik oldala felé tart és -mivel Honey pedig engem ismer- vele tart, és egy ideig nem jön haza. Vajon Lou mikor fog keresni? Mikor fog elgondolkodni ezen? Mikor fog csak egy kicsit is figyelni rám? Mikor lesz ott, mikor tényleg szükségem van rá? Mikor ért meg? És akkor eszembe jut valaki... Valaki, akire pontosan illik ez a leírás.
A telefonom után nyúlok, és felhívom az első számot, amit a hívásnaplóban van.
- Szia Hazza... Csak... Eszembe jutottál.

II. évad - 17. fejezet

/noh, újra itt. van jópár ötletem a következő részekhez, úgyhogy bele is vetem magam az írásba, nem húzom a szót. :) Remélem, tetszeni fog. Az író, B./

Csak állunk a nappali közepén, szemeinket mind a hárman az ajtóra szegezve. Akaratom ellenére is szorosabban bújok hozzá Louis-hoz. Magamnak se vallanám be, de félek, mi vár odakint. Lou-t vártam egész nap, erre kaptam Ed-et, aztán befutott ő is... De az, hogy még valaki átjöjjön, ráadásul az este kellős közepén... Nyelek egyet és felnézek a tengerkék szemekbe.
- Lou... - nyögöm ki. Nem tudok többet. Nem is tudom, mit mondhatnék. Az előbb még vagánykodtam, nem éreztem magam veszélyben, most pedig, amint történik valami, behúzom fülem-farkam? Nagyon bátor dolog volt Bess... Te idióta. Ismét kopogás hallatszik, majd a csengő is megszólal. Se Ed, se Louis nem szól semmit, nekem pedig eszem ágában sincs kinyitni az ajtót. Ami azt illeti hirtelen úgy érzem, nem szeretnék itt lenni... Bárhol máshol léteznék inkább, csak hadd rohanjak el valahova. Bárhova... Nem kapok levegőt a saját nappalimban és csak menekülnék. El, minden elől.. Kapkodva lélegzem, szabálytalanul, de valami apró lényecske a tüdőmön csüngve szorítja ki azt. Fáj... Egyszerűen ég a légcsövem, ahogy levegőt próbálok venni. Kivergődöm magam Louis karjai közül és felrohanok a lépcsőn, egyenesen a hálószobámba, ahol bevetem magam a paplanok alá. Az arcom elé tartom a párnámat és beleordítok egy jó nagyot. A szívem szinte kiugrik a helyéről. Ez kell egy terhes nőnek... Egy pánikroham. Próbálom a légzésemet normalizálni. Figyelek minden egyes levegővételre, és el is álmosodom... Nem telik bele pár perc, és meg is szűnik körülöttem a világ. Belemerülök az álmaimba, és búcsút mondok a problémáimnak. Reggelig.

Honey
Ahogy kinyitom a szemeimet, hirtelen azt sem tudom hol vagyok. Kómásan nézek körbe, és próbálom beazonosítani a nappalinak tűnő helyiséget. Egy fekete macska felugrik a konyhapultra. Ez Harry... Bess-nél vagyok, oké. Egy hatalmas ásítás közepette megtörlöm a szemeimet és felülök.
- Jó reggelt! - köszönt az energiától túlbuzgó Louis. Szóval még mindig nem álmodom ezt az egészet. A konyhában sürög-forog. Úgy sejtem, Bess-nek szeretne valami ehetőt alkotni reggeli gyanánt.
- Szia, Louis - mosolygok rá.
- Hogy aludtál? - kérdezi épp egy paradicsomot kettévágva. Elfintorodom már a látványa miatt is... Gyűlölöm a paradicsomot.
- Köszönöm, jól. Bess?
- Fent van, még alszik. Jól ránk ijesztettél este, te csaj... - nevetését próbálja halkra fogni, nehogy az emeleten alvó Bess felkeljen rá. Azt hittem, jobban fognak nekem örülni, erre mire ideérek, ő már felvonult aludni... Jellemző. Remélem azért még örülni fog nekem. - Louis, hogyhogy itt volt Ed az este? - kényelmesen behelyezkedem és a TV távirányítója után nyúlok. Harry felugrik a lábamhoz és elnyúlik mellettem. Imádom ezt a macskát.
- Csak.. Átjött megnézni hogy mi a helyzet - mondja, fel se nézve a paradicsomokból. Mivel nem folytatja a mondandóját, azon töprengek, mit is mondhatnék neki... Elvégre sosem maradtunk még kettesben, hogy beszélgessünk.
- Lou, szerinted Zayn most mit csinál? - bukik ki belőlem hirtelen a kérdés, és már érzem, hogy a fülem hegyéig elvörösödöm.
- Szerintem ül a szobájában és firkál. Miért kérdezed?
- Áhh, csakkíváncsivoltam. - hadarom el gyorsan, mire egy röfögésszerű nevetést hallat... Valószínűleg próbált nem kiröhögni... Nem sikerült. - Jól van, na... - mosolyodom el.
- Szóval tetszik neked? - kérdezi, mire köpni-nyelni nem tudok. Csak tátogok, mint valami hal. Tágra nyílt szemekkel nézem Louis-t, aki nem zavartatva magát, a felvágott paradicsomokat egy tányérra rendezi. - Nos?
- Öhhh...
- HONEY! - üvölti Bess a lépcsőfordulóból. - HÁT TE MEG MI AZ ISTENT KERESEL ITT?!
- Én is örülök, hogy látlak. - nevetek rá.
- Ne mondd, hogy te voltál az, aki tegnap éjszaka becsöngetett. - leviharzik a lépcsőn és hátulról elkapva a nyakam kezd ölelgetni. - Én meg már azt hittem...
- Hé, én nem értem! - szól közbe Louis nevetve. - Utálom, mikor együtt vagytok...
- Ne haragudj. - nevetgél Bess. Úgy látszik,valamiért nagyon megkönnyebbült, hogy én vagyok az.. De vajon kire számított? És ha hallotta, hogy csengettem, miért nem jött le? Túl zavaros nekem ez az egész. Észre sem veszem, hogy gondolkodás közben elbambulok, és már csak a nővérem kalimpáló kezét látom magam előtt. - Hé, Föld hívja Honey-t!
- Woah, bocsi. Itt vagyok.
- Na? - veti le magát a kanapéra.
- Mi na?
- Bess azt kérdezte, hogy hogyan jöttél el egyedül otthonról, és miért pont ilyen későn estél be. - mondja Louis, egy tálcával érkezve a kis társaságunkba.
- Hát untam már az otthoni helyzetet és gondoltam meglátogatlak. Rég láttam már az én imádott nővéremet. - vonom meg a vállam.
- Véletlenül nem a banda miatt látogattál meg ilyen sürgősen? - húzódik egy hatalmas, fülig érő vigyorra a szája.
- Ugyan, véletlenül sem hallottam meg, hogy szüneten vannak és tudtam, hogy úgyis veled lesznek. - próbálok poénkodni, de Louis két harapás közepette olyan csúnyán néz rám, mintha tényleg komolyan vette volna a szavaim. Odanyújtja a tálcát, én pedig leemelem róla az egyik szendvicset. Már épp húzná is vissza, mikor kikapom a kezéből és az ő gondosan felszeletelt paradicsomait egyenként teszem vissza a tálcára.
- Soha többet nem sütök neked semmit. - mondja, betömve az utolsó falatot is.
- Mintha ezt sütni kéne... -forgatja meg a szemeit Bess.
- Ne forgasd a szemed, tudod, hogy utálom - mondja teli szájjal a férfi (hahahaa.. :D)
- Haaah - forgatja meg ismét, mire mindketten nevetésben törnek ki. Hiába, az Isten is egymásnak teremtette őket, én meg csak jókat mosolygok a háttérben. A reggeli további része igen nyugodtan zajlik. Ami azt illeti, ennél nyugodtabb már szinte nem is lehetne. Olyan dolgokról folyik a szó, mint például ki mit evett vacsorára, hogy milyen volt a múltkori szélvihar, vagy hogy most milyen gyönyörű az idő, amire persze rögtön fel is buzdulok.
- Hmm, mi lenne ha elmennénk egy nagyot sétálni? Ha már ilyen szép az idő odakint - kérdezem a konyhapulton ülve, kezemben egy bögre kakaóval. - Előttünk az egész nap!
Louis és Bess összenéznek és kevésbé sincsenek feldobva az ötletemen. Mit mondhattam? Mit titkolhatnak? Végül csak Bess sóhajt egyet és mosolyt erőltet az arcára. Mintha nem venném észre...
- Menjünk! - jelenti ki végül, majd Louishoz fordul. - Úgyis rám fér egy kis friss levegő - Ő csak bólint egyet, de az arcáról tisztán le lehet olvasni, hogy nincs oda az ötletért. Még ha Bess nem akarna kimozdulni, azt megérteném, de hogy pont Louis...
- Nem muszáj, csak egy ötlet volt - rántom meg a vállam és kiiszom a bögrém alján lévő kakaót is, ami inkább már a szirupra emlékeztet. Leugrok a pultról és berakom a mosogatóba.
- De, én szeretném! - mondja Bess és már indul is átöltözni. - Louis, nem lesz baj.
- Legyen igazad - mondja, a nővérem után nézve a fiú. Megvárja, amíg az felér a lépcsőn és hirtelen fordul felém. - Figyelj Honey, Bess azt szeretné, hogy ne tudj róla, de szerintem muszáj. Ha itt vagy, még a végén te is veszélybe keveredhetsz, úgyhogy nagyon vigyázz magadra! Rendben?


- Jézusom, Louis, mióta lettél te az apám? Agyadra ment a gyerek? - nem nagyon veszem komolyan a szavait, így hát én se veszem komolyra a figurát... Megragadja a vállaimat és úgy néz, mint mikor tényleg az apukák féltik a lányaikat. - Mi...?
- Majd később elmondom! - néz a lépcső felé.
- Úgy érzem magam, mintha valami bűnügyi sorozatba csöppentem volna...
- Hidd el, én is - sóhajtja a fiú.
- Kész vagyok! - trappol le a nővérem, menetre készen. - Mehetünk?
- Persze - mondja Louis és miközben az ajtó felé veszi az irányt, rám néz. - Akkor ne feledd Honey...
- Lankadatlan éberség... - nevetem el magam.
- Az bizony. Mordon is megmondja - mosolyog a fiú és kinyitja az ajtót.
Mindannyiunk meglepődöttségére, ahogy az ajtó kitárul valaki áll mögötte, kopogásra tartott kézzel.
- Öhh... Helló!




/Noh, ennyi lettem volna mára. :D Véleményt ne felejtsetek el írni, hiszen nagyon-nagyon kíváncsi vagyok rá! ^^/

II.évad - 16.rész


Sziasztok! 

Most ez is egy kicsit rövidebb rész lett, de van! ^^ Már ez is haladás. :D Szóval jó olvasást, és remélem tetszik a sztori. Bármilyen észrevétel, véleményed, kérdésed van, írd meg nugodtan kommentben. Nem harapok ^^


Bess

Eltelt egy nap. Két nap. Már három is. Louis még sehol. Nem telefonált, nem küldött üzenetet, még csak egy e-mailt sem kaptam tőle, hogy mi a helyzet. Azt mondta, a szünetükben eljön és velem lesz. De az a szünet csak telik, én pedig minden nap csak arra várok, hogy felbukkanjon. Minden percben az ablakban ücsörgök és az utcát pásztázom, kezemben a telefonomat szorongatva, hátha keresne. Ez a nap is elment. Már szinte átláthatatlan a sötét, mire lemászok az ablakból. A kevéske fényt is csak a vibráló utcai lámpa adja, azonban az nem elég erős ahhoz, hogy az emeleti ablakból meglássam, ha valaki ide kanyarodik be.
Feladom, ma is egyedül fekszem le aludni. Sóhajtva veszem az irányomat a fürdőszobába, kezemet végigsimítva dudorodó hasamon. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy odabent egy kis emberke növekszik. Olyan hihetetlennek tűnik. Épp lépnék be a fürdő ajtaján, amikor meghallom egy autó zajait. Várok néhány másodpercet. A kocsi ajtaját határozottan hallom becsapódni, de csak megrázom a fejemet és belépek a kis helységbe. Biztosan nem Ő jött. Ilyen későn ő sem indulna útnak. Ledobom magamról az otthoni pólóm és nadrágom és épp engedném meg a vizet, mikor először csengetés, majd kopogás hallatszik. Felkapom a fejem a hangra, második körben pedig egy fürdőköpenyt, és már szaladok is le. Csak Ő lehet. Fülig érő szájjal nyitom ki az ajtót.
Edward áll ott, ráadásul nem tűnik túl boldognak. Fél pillanat alatt lehervad a mosoly az arcomról és elfog a páni félelem.
- Ed... Mit keresel itt ilyen későn?
- Ne haragudj, Bess. Munka miatt jöttem. Beengedsz? - fel se tudok ocsúdni. Azóta nem volt szó a munkájáról, mióta...
- Ne mondd azt, hogy Will-el kapcsolatban derült ki valami. Kérlek, Ed...
- Sajnálom, róla van szó - mondja, fejét lehajtva. - Meséltem neked, hogy elkaptuk azt a görényt, ugye? - kérdezi, ahogy elhalad mellettem. Becsukom az ajtót mögötte, és csak bólintok egyet. - Megszökött.
- Tessék?!
- Pár hete...  És úgy gondoljuk... - kezd bele mondandójába, de ahogy felnéz rám, szavai elcsendesednek. - Jajj, Bess.
- Ed, ne kímélj!
- Úgy gondoljuk, téged keres - mondja, zavarában a zarkóját vakargatva. Leveti magát a kanapéra, és nem mond többet. Én a sokktl szinte megszólalni sem tudok. Pár percig néma csend járja át a szobát. Ed a kanapén ül, fejét hátra vetve, én pedig csak állok az ajtóban, mikor ismét kopogás hangja zavarja meg a csendet. Beleremegek a hangba. Tágra nyílt szemekkel bámulok Edward-ra, aki csak bólint egyet és feláll a kanapéról.
- Kérdezd meg, hogy ki az - formálja a szavakat a szájával. Visszabámulok az ajtóra és nyelek egy nagyot.
- Tessék? - kérdezem alig hallhatóan.
- Ismételd meg, hangosabban - adja mögöttem az utasításokat Ed.
- Öhm. Tessék?
- Hiányoztam? - a kérdés hallatán szinte feltépem az ajtót és ugrok bele Louis nyakába. Megkönnyebbülve kezdek bőgni, mikor hallom, hogy Edward szól mögülünk.
- Gyertek be, ne maradjatok kint a sötétben.
Gyorsan eleresztem Louis-t és a kezét megfogva húzom be gyorsan a lakásba.
- Miért, mi van? - pislog értetlenül először rám, majd Ed-re nézve. Választ vár, bár egyikünknek se nagyon akaródzik szóra nyílni a szája. Segélykérően pislogok a nyomozóra.
- Louis, emlékszel még Williamre?
- Hogyne - bólogat. - Miért, mi van?
- Hát... - Edward rám néz. Szavak nélkül is értem mire gondol. Bólintok egyet, jelezve, hogy elmondhat mindent. - Szóval az, aki megölte, megszökött.
- Micsoda? - ámul el.
- Valószínű, hogy Bess-t keresi. És félek, tudja, hol találjon. - utóbbiakat már hozzám intézi. Fél percre ledermedek. Valahogy csak most jut el a tudatomig, hogy mi is történt.
- Hogy érted azt, hogy tudja, hol talál? - pislogok zavartan a fiúra.
- Úgy, hogy nem nehéz kideríteni, hol laksz. És hát... Most is itt vagyunk - mutat körbe a lakásban. Louis összefonja mellkasa előtt a kezeit és az ablakon pislog kifelé.
- Szóval azt mondod, nem tanácsos itt maradnia? - kérdezi, rá se nézve Ed-re.
- Ha lehet, inkább ne legyen - válaszolja komolyan, majd felém fordul. - Bess, ha tudsz, maradj inkább mozgásban, hogy ne lehessen olyan könnyen rájönnie, hol is tartózkodsz.
- Velem jön. Visszamegyünk hozzám.
- Tudja, hogy veled van.
- Ha nem belső ember, úgy tudja, hogy Harry-vel. - jelenti ki érzelemmentesen Louis. Kicsit elszégyellem magam. Mit kicsit? Nagyon.
- Gondolod, hogy Harry-t fogja keresni, mikor tudja, hogy mennyien védik őt? Ez az ember nem hülye. - mondja kissé kioktató hangsúlyban. Kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam a társaságban.
- Mi lenne, ha...
- Na és, ha rájön, hogy velem van, gondolod, hogy nem jön utánam? - vág vissza Louis. Kezdi felemelni a hangját, és kicsit sem tetszik.
- Srácok...
- Nem erről van szó. Titeket védenek az őreitek. Ezt ő is tudja.
- Ha otthon vagyok, nincsenek őrök.
- Hé! - emelem mostmár fel a hangomat. Mindketten elhallgatnak és felém fordulnak. Hirtelen kissé zavarba is jövök, de megrázom magam. - Ha ennyire okos, tudja, hogy szólsz nekem, ahogy azt is tudni fogja, hogy amint megtudom, nem fogok itthon maradni, azaz mindenhol keresni fog, ahol feltehetőleg lehetek, csak itthon nem. Itthon maradok.
- De..
- Átgondoltam - jelentem ki magabiztosan. A srácok köpni-nelni nem tudnak. Csak néznek, tágra nyílt szemekkel, ám hamar összerezzennek a hirtelen jött zajra.
Valaki kopog az ajtón.

II. Évad 15.fejezet



/Skacok, először is: ne haragudjatok, hogy ennyit csúszok, de melósuli, szokásos szutykosságok + a gépem még mindig nem jó, telóról meg atomlassan írok :D tudom, hogy ritkán vannak részek, ezt próbálom behozni, de azért remélem, tetszeni fog ettől függetlenül 😊/

Harry
A koncert ma különösen jól telt. Nem tudom, hogy a közönség dobott-e fel ennyire, vagy az, hogy hallhattam Bess-t nevetni, bár én inkább az utóbbira tippelek. Mosolyogva hajolok a jegyzeteim fölé: Néhány megkezdett dalszöveg, egy-egy sor gondolat... Mindig az életem inspirált és ez most sincs másképp. Nemrég elkezdtem csak úgy leírni mindazt, ami a fejemben kering és mire észbe kaptam, már rímekbe is foglaltam.
Ezek a szövegek jobbára mindig tetszettek a srácoknak, azonban néhány részt közösen írtunk át. Eleinte zavart egy kicsit, hogy átírják azt, amit én érzek, gondolok, teszek, de utána szépen lassan elfogadtam. Ahogy azt is, hogy ez a lány Louishoz tartozik és kettőnk közt nem lesz több, mint barátság.
Ezeket az agyamon átsurranó sorokat kissé átfogalmazva szorítottam rímekbe. Senki nem fog rájönni, mire is gondoltam, viszont mindenki a sajátjának érezheti.
Szeretem ezt csinàlni. Megnyugtat, kikapcsol. Főleg, hogy mindezt hangulatosan teszem: régimódian. Madártollal, középen felmetszve, amit tintába kell mártogatni. Hiába, a művész lélek... Épp az utolsó szavakat írom le, kopognak a szobám ajtaján.
- Nyitva! - kiáltom ki, fel se nézve a papírjaimból. Hallom, ahogy nyitódik és belép rajta valaki.
- Szia, Harry! - üdvözöl boldogan Louis, és se szó, se beszéd, vetődik le az ágyamra. Mire felnézek rá, már kiterülve fekszik, fülig érő vigyorral. - Szünet, mi? El se tudom képzelni, mit fogok csinálni ebben a két hétben! - mondja vidáman. Nem tudom eldönteni, hogy ezt komolyan mondja-e, vagy csak viccel.
- Tölthetnél egy kis időt Bess-szel mondjuk. - vetem oda, ahogy leírom a hiányzó szavak egy részét.
- Miért vagy ilyen morcos? - kérdezi, kifigurázva engem. Felpattan és mellém lépve kezdi tanulmányozni a már lapra vetett gondolataim.
- Nem vagyok az, csak próbálok koncentrálni.
- Ne csináld már, hogy még ilyenkor is csak a melóval foglalkozol! Kapcsolódj ki egy kicsit. - beleboxol a vállamba, így gyönyörű vonalat húzok még az i betűm mellé, meglököm a tintás üvegem, aminek a teljes tartalma úgy folyik szét a szavaimon, mint a türelmem. Mérgesen nézek fel a papírok közül. Szar ezt látni. Érezni. Nem tudom magamban elnyomni... Féltékeny vagyok, de kibaszottul. És ez... Louis az én tanácsaimmal tudta visszacsalni Bess-t. Miattam! Bassza meg, miattam! Az én saját szavaim csengtek az ő szájából. Elszomorít az egész.
- Menj ki innen. - mondom teljes nyugodtsággal, miközben egy új, üres lapot kerítek elő, hogy át tudjam másolni legalább egy töredékét. Szerencsére a fejemben még megvan a szöveg. Sóhajtva kezdem újra lekörmölni a szöveget, de nem megy. Megakadok egy soron, még a legelején, és csak ülök fölötte, a fejemet fogva.
- Harry, mi a baj? - kérdezi aggódva. A tarkómon érzem a tekintetét, de nem tudok ránézni. Nem akarok. Azonban a szavaimnak nem tudok megálljt parancsolni. Kibukik belőlem.
- Téged tényleg nem érdekel senki más, csak saját magad! - mondom már nyugtalanul. Ránézek, észre veszek a szemeiben valami olyasmit, amit eddig még nem volt alkalmam látni. Félelmet.
- Hazza...
- Louis, kérlek, hagyj magamra egy kicsit.
- Szüks...
- Nincs szükségem semmire, főleg nem rád. Menj el.
A fiú nem szól többet. Csak bólint és a legkisebb zajjal hagyja el a szobámat. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, hirtelen elönt minden düh, ami felhalmozódott bennem az utóbbi időben. Felugrom az asztaltól és egyetlen mozdulattal söprök le mindent, amit elérek, ordítva az asztalról. Kezdek megőrülni... A tintásüveg megúszta... Na nem sokáig. Levezetésképp azt vágom a falhoz. Majd fizethetem a szállodaszoba felújítását is.
Ki nem szarja le? Amúgy se lett jobb. Ugyanúgy rombolnék. Szét tudnék verni bármit, ami csak egy kicsit is bántott. Pár percig csak bámulom a tintafoltot, mikor ismét nyílik az ajtó.
- Öhm... Harry, jól vagy? - hangzik mögöttem Liam aggódó hangja. Felnézek mind a szobám, mind a saját romjaimból. Épphogy a fejét bedugva les, be se mer jönni.
- Úgy nézek ki, mint aki jól van?! - kiabálom, felkapva az egyik díszpárnát, amit aztán erőből nekivágok a falnak.
- Hát voltál már jobb bőrben is. - Belép a szobába, maga mögött halkan csukja be az ajtót. Lehajol, hogy összeszedjen néhány papírt. - Ugye tudod, hogy ez nem megoldás?
- Erre az egész szarra mondj valami megoldást, Liam, és esküszöm, szobrot is emeltetek neked Disneyland-en. - morgom a párnát felvéve. Visszadobom az ágyra és arccal vetem bele magam.
- Szeretnék segíteni neked, Harry. - érzem, ahogy leül az ágy szélére. - Csak mondd, hogy mi a baj. Néma gyereknek anyja se érti, tudod...
- Liam, ez pont nem olyan probléma, amit némi átbeszéléssel meg lehet oldani. Szarul vagyok. Kész, ennyi. Szarul, mert egy olyan lányra vágyom, aki a legjobb barátom barátnője, szarul, mert ezzel szinte becsapom Louis-t, szarul, mert csak hergelem magam és ez történik - körbemutatok a szobában - és szarul, mert életemben először tanácstalanul ülök a saját kis romjaimom, amit az Isten se fog újraépíteni. - ahogy mondandóm végére érek, kiemelem a fejem a párnából. Némán néz, fél pillanatra azt hiszem, hogy nem is értette, mit mondok. Épp mikor szóvá tenném, csóválja meg a fejét.
- Ugyan olyan makacs hülye vagy, mint Louis. - mondja, azzal feláll. Elámulva nézek utána. Én, mint Louis? Én?!
- Ne haragudj, de nem értem, miért mondod ezt. - feltornázom magam ülő helyzetbe. Liam addigra már az ajtóhoz ér.
- Ahogy mondtam. Ugyanolyan hülye vagy, mint ő. Ő is valami isteni csodára várt. Ült a szobájában, és csak törte a fejét, hogy visszakapja azt a lányt. Aztán Te segítettél neki. Most meg Te is csak itt ülsz, tombolsz, vársz valami segítséget, te azonban ahelyett, hogy elfogadnád, fürdest az egódban és csak vergődsz. Louis-nak több esze van, elfogadta a segítséged, de te... Te csak sajnáltatod itt magad és szenvedsz. Megéri ez? Miért nem mozdulsz ki és ismersz meg valakit? Nem csak egy lány létezik a világon. Főleg, ha az foglalt is. Ébredj már fel, Harry! Vannak barátaid, akik aggódnak érted. Louis azt se tudja, mi a bajod. - mondja, és meg se várva a válaszom, távozik.

Magamra hagyva a frissen felszakított milliónyi hegemmel.